1.fejezet

-         Persephone! Ébredj!

Kinyitottam a szemem. Valaki dörömbölt a szobám ajtaján.

-         Ki az?

-         Én.

Na, kösz – gondoltam, de aztán felismertem a hangját. Ezt a hangot ezer közül is felismerném.

-         Mi van? – nyögtem, szemet dörzsölgetve.

-         Gyere!

-         Hova?

-         Az erdőbe!

-         Minek? – kérdeztem, majd miután nem válaszolt, sóhajtottam. – Adj öt percet.

-         Rendben.

Kikászálódtam az ágyból. Ez a pasas már megint ki tudja hova cipel. Miért mindig én? Közel sem én vagyok a legodaadóbb ember a csapatban. Csak befogom a számat. Legtöbbször. Az egyszerű, egyszínű pólót, és nadrágot vettem fel. „Enyhén” koszosak voltak, na meg egy picit szakadtak is. Hosszú, göndör, sötétbarna hajamat egybefogtam. Az egyszínű baseball-sapkámat is fölvettem. Volt még egy „pár” baseball-sapkám. Ott volt a Renault-os, ami személyes kedvencem, az, amin a „?” van, illetve van még egy Spongyabobos is. Oké, oké, szülinapi ajándék volt. De persze még van egy csomó, az előző életemből. De azért itt is kaptam egy párat. Ott van a Hanso Foundation - feliratú, a Dharma Initiative - feliratú, illetve egy olyan, amin csak a Dharma jel van. De ezeket nem vehetem fel, mert az erdőbe megyek, és ott én ’Others” vagyok. Hé, lehet, hogy erre a simára ráfirkálom, hogy Others. Hehe, az öreg Rousseau nagyot nézne, ha meglátná…

Hát igen… Belenéztem a szobám falán lévő hatalmas tükörbe. Nem vették volna észre kívülállók, hogy nem szívvel-lélekkel tartok velük. Csak megtettem, amit mondanak, mert nem akartam idő előtt meghalni. Az isten szerelmére, hisz csak 16 voltam!

Pont, mint Alex. Na igen, a kis francia csaj. Ő lett az igazi barátnőm a szigeten. A régi barátaim bevették a süket dumájukat. Csak Alex, és én nem. Ezért is segített anno Claire-nek.

-         Kész vagy már?

Sóhajtottam, majd kiléptem az ajtón. Ő ált velem szemben. Elég alacsony férfi, „enyhén” kopaszodó. Nem tudtam az igazi nevét. Ő annyit mondott, hívjuk Henry Gale-nek, bár nem ez az igazi neve. Nem mintha az én nevem Persephone lenne…

-         Hova lesz a menet? – kérdeztem.

-         Csak gyere utánam.

Na, tessék. Oké, hogy rangban fölöttem áll, meg hogy idősebb nálam, de azért ennél többet is megérdemelnék, nem?

Végigsiettünk a folyosón, ő vezetett, én utána. A többi szobában még csend volt. Ők még szunyálhattak… Ha nem sietett volna annyira, tuti bealudtam volna.

Elindultunk az erdőbe, figyelve a lábunk elé. Sosem felejtem el, amikor az első héten, amit a táborban töltöttem, beleestem Rousseau egyik hálócsapdájába, és Tomnak kellett kiszabadítania. Életem egyik legkínosabb élménye volt. Tomnak egyébként szerény véleményem szerint jobban állt az álszakáll, az legalább eltakarta az ocsmány fejét valamennyire. De Henry bácsi nem viselt álszakállt. Pedig lehet, hogy neki is jobban állt volna…

Nyolc hónappal azelőtt érkeztünk, hogy az a másik gép is lezuhant volna. Osztálykirándulásra mentünk volna LA-ből Sydney-be. Aztán lezuhantunk. A 40 fős osztályból + 2 felnőtt, csak 15 gyerek maradt életben, köztük én. Egyből a karjaikba rohantunk. És ott is ragadtunk, gondolom, kellett nekik az utánpótlás. Nincsenek olyan sokan…

Tovább siettünk, végig a fák között. Utáltam fegyver nélkül rohangászni, egy rohadt kés sem volt se nálam, se Henry-nél. Az oké, hogy az a fadöntögetős izébigyó nem bánt minket, de a jegesmacikat nem nagyon tudtuk volna kordában tartani.

Henry olyan hirtelen állt meg, hogy nekiütköztem, és csak azért nem gurulunk le mindketten, mert meg tudott tartani engem. Mindig is csodáltam, hogy hogyan szorulhatott ennyi erő ebbe a kis, esetlen testbe.

-         Megjöttünk.

Egy kis völgybe érkeztünk. Épp akkor kelt fel a nap. Egész szép hely volt.

-         Szép. – mondtam tömören.

-         Ugye? Ez a kedvenc helyem az egész szigeten.

-         Tényleg? És miért hoztál ide?

-         Tudod, holnap, illetve ma, elfogatom magam velük.

-         Tudom.

-         Ezzel folytatódik a terv.

-         Tudom.

-         Amikor majd visszatérek, neked is lesz feladatod. Ugye megjegyezted az ide vezető utat?

-         Asszem idetalálok.

-         Helyes. Amikor visszajövök, egy kis csapattal elmegyek a foglyokért.

-         Ezt tudom.

-         És te a többieket elvezeted ide.

-         Én? Miért pont ide?

-         Kövess.

És lementem utána a völgybe. És akkor megláttam azt, amit fentről nem. Egy ajtó volt a földben, egy hatch. Ugyanaz a jel volt a Dharma jel közepén, mint a mi hatchünknek. Csak ez egy másik kijárat volt, olyan számos-tekergető zárral.

-         Persephone, figyelj rám. Te fogod elvezetni a többieket ide, be a bunkerbe. Ez az út rövidebb, mint a másik, amin eddig jártunk. A kód a következő: jobbra 4, balra 8, jobbra 15, balra 16, jobbra 23, balra 42. Megjegyezted?

-         Meg. – azzal elismételtem.

-         Helyes. Mehetünk vissza.

-         Várj egy kicsit! – megragadtam a karját – Miért én?

-         Nem érted? – azzal elmosolyodott. Ritkán mosolygott, és mindig kirázott tőle a hideg. De azért nem engedtem el a karját.

-         Nem! Azért kérdezem!

-         Mert te megcsinálod. Utálkozva, kelletlenül, gyűlölködve, de megcsinálod. Azt hitted nem tudom, hogy te piszkálod a Hanso Alapítvány honlapját, meg a telefonos ügyfélszolgálatot. Igen, igen – újra elmosolyodott, mivel megdöbbenésemben elengedtem a karját – Tudom, hogy te csinálod. De hagyom. Hagyom, és nem szólok Neki. Legalábbis eddig nem szóltam.

-         És… akarsz szólni Neki? – hangom erőtlenül, rekedten csengett.

-         Nem. Nem akarom, hogy megöljön. És most gyere vissza. Én hamarosan indulok. És figyeld meg jól az utat visszafele is!

Szinte kábultan követtem vissza. Tudta. Tudta, de nem mondta el Neki. Azt hiszem, akkor kezdtem el tisztelni ezt az embert.