Black-ház, 1996. július 27. - csütörtök

Kedves naplóm!

Jaj… szóval, most megint eléggé késő van, éjjel 11: 24 perc és 48 másodperc.

Azt akartam leírni, hogy mi is történt ma. És ugyebár, ezt pedig te is szeretnéd tudni… tehát elregélem. Egyébként tudod mi az a regélés? Nem?! Az se baj… majd holnap elmondom, de ma már túl fáradt vagyok hozzá.

Reggel nyolckor keltem, mert Remus felébresztett. Odalopóztunk Harry szobájához és rám nézett. Nem értettem mit akar. Zajtalanul kinyitotta az ősrégi ajtót, és beléptünk. Nesztelenül haladtunk Harry ágyához, ott pedig megálltunk. Két piros vödör sorakozott fel mellette, jéghideg vízzel tele. Gyanakodva méregettem őket, s persze természetes, hogy már tudtam mi a szándék, de én nem akartam!! Nem voltam képes rá, hogy miközben Harry édesen alszik… Ginny nevét motyogva… a nyakába öntsek egy vödör vizet! Micsoda dolog ez?! Nem értettem, hogyan juthatott eszébe Remusnak, de ő a kezembe nyomta az egyiket. Én pedig visszaadtam neki. Ő megint nekem én megint vissza a kezébe. Így huzavonáztunk egy darabig, míg végül berobogott Mordon professzor és kirántotta a kezünkből mind a két vödröt. Ezek után, érzések nélkül Harry nyakába öntötte az egészet!!!

Persze szegény ettől rögvest felriadt… olyan rémült volt, hogy olyat még életemben nem láttam.

- Potter! Fel kell készülnöd a véletlenszerű támadások megérzésére!! - recsegte, miközben az áldozat a szemüvegéért nyúlt. Remegett a keze, de nem a félelemtől, hanem a hidegtől. Fázott, mert az egész pizsamája, a takarója és mindene csurom víz lett, a kúriában pedig nem fűtenek, lévén, hogy nyár van.

- De hát… mi?! - Ez az értelmetlen mondat jött ki lila ajkain keresztül. A szívem szakadt meg érte!

- Mondtam! Ha nem tudod, mikor jön a véletlenszerű támadás, nem fogod sokáig húzni!! - rikkantotta Mordon határozottan. - És most nyomás fürdeni! - Végignézve Harry pizsamáján, csak azt tudtam megállapítani, hogy ez sáros víz volt, és nem kristálytiszta. Végigmérte magát álmosan kikászálódott az ágyból, és elindult kifelé a szobájából. - Nem tudtad előre, és már meg is öltek volna…

- Persze, hogy nem tudtam előre! Azért véletlenszerű… - morogta vissza, miközben kiment. Sejtettem én, hogy nem lesz szép napja, de ez még csak a kezdet volt.

Remus és én lementünk a konyhába, hogy reggelit készítsünk, de Mordon ottmaradt, hogy átkutassa, nem rejtőzik-e valahol egy halálfaló vagy egy kém. De csak Siport találhatta, aki sikítozva rontott ki amint meglátta őt. Meg tudom érteni…

Mikor nagyban reggeliztünk, Harry is megérkezett, vastag nadrágot, pulcsit viselve, de vizes hajjal.

- Fázol? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Addigra az egész épületben emelkedett a hőmérséklet, hiszen 10:31 perc volt. Én is csak vékony blúzban és farmerszoknyában üldögéltem. Mordon elkezdte leszedni róla az öltözéket, de Harry arrébb ugrott. Erre ő egy egyszerű, nevezetesen a begyűjtő bűbájjal, magához hívta mind a pulcsit, mind a nadrágot. Alattuk ott volt még egy réteg ruha. Egy póló, és egy bő, nyári vászonnadrág.

- Potter! Ellenállóbbnak kell lenned mindennel szemben! Különben is most fürödtél meg!

- Igen… jéghideg vízben! - ezzel dühösen felállt és felcsörtetett, szobája ajtaját jó erősen becsapva, nyomatékot adva szavainak. Fel akartam állni, de Remus visszanyomott miközben ő is felállt, majd őt is visszanyomta… Mordon professzor. Ő tehet róla, hogy Harry már kora reggel kikészült és folytatta!! Kijelentette, hogy Dumbledore professzor őt bízta meg a feladattal, hogy készítse fel Harryt, úgyhogy hagyjuk, hadd végezze a rá bízott feladatot. Mi pedig elkezdtünk érvelni, de nem hatott. Öt perc sem telt bele, s ő már Harry szobája ajtaját nyitotta. Hm… túl sokszor írom le azt, hogy Harry…

Reggeli után felmentem az emeletre és bekopogtattam hozzá. Az ajtó be volt zárva… ő pedig megkérdezte:

- Ki az?

- Csak én vagyok! Nyisd ki! - kérleltem a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel. Sikerült meggyőznöm a jó szándékomról, mert kattant a zár. Nyilvánvalóvá vált bennem, hogy nem hibáztat se engem, se Remust, amiért nem tudtuk megvédeni a goromba ébresztéstől.

Az ajtó nyílt, és ő ott állt… még mindig vizes hajzattal, ugyanabban a reggeli öltözékben, pedig arra számítottam, hogy Alastor még ezt is leszedeti róla. – Beengedsz? - próbálkoztam, mire egy lépéssel jobbra lépett és utat engedett nekem. Sosem szerettem a szobájukat, mert egyszerűen taszító. Semmi kedvesség… semmi érzelem… megnyugtató… de most valahogy még rosszabb érzéseket keltett bennem. Ott voltam… segíthettem volna, vagy megakadályozhattam volna, de én nem tettem! És ezért megint rossz kedve van!

-Mit szeretnél?- kérdezte, miközben becsukta maga mögött az ajtót és ismét kattant a zár. Na igen…képes azt feltételezni, hogy nem tudnák kinyitni az ajtót egy egyszerű Alhomora- val? Olyan kis naiv tud lenni néha, de…ezért aranyos… csakhogy most nem elég, hogy teljesen összetörték a szívét, még ennél is jobban kiborították. Pedig akkor az Abszol úton még milyen jókedve volt!! És most? Most már nyoma sincs és hírből sem ismeri, hogy mi az a jókedv…

- Mit szeretnél? - roskadt le az ágyára. Én szembeálltam vele, majd leguggoltam hozzá és megfogtam a kezét. Meg akartam vigasztalni és kérni, hogy szóljunk Dumbledore-nak, de ő azt felelte, hogy nem lesz besúgó soha. Na igen. És itt csapott belém a gondolat, mint egy villám, hogy Harry Potternek akkora a büszkesége, hogy az még Ronnak is a becsületére vált volna.

Már megint Ronnal jövök, de őt el akarom felejteni! Nem akarok tudni a létezéséről sem, nem érdekel! Egy érzéketlen alak!

- Segíteni.

- Mivel? - nézett rám komolyan azzal a szédítő szempárral. - És hogyan? Semmit sem tudsz tenni, Herm!

- Néha az is elég, ha… az ember kiönti valakinek a szívét, de teljesen…

- De… nekem nincs semmi bajom. - és felállt, majd az ablakhoz sétált. Meredten bámult ki rajta. Utánamentem és rátettem az egyik kezem a vállára. Sóhajtott egy mélyet és elkezdett mesélni. Hogy hogyan élte meg az elmúlt időszakot. Hogy mennyire, de mennyire nehezére esett az a rengeteg műmosoly, aminek én is bedőltem. Azt mondta, hogy Sirius halála óta képtelen visszarázódni az életbe. Minden, ami addig számított neki, most oly távolinak tűnik… „Tudom, hogy nem dőlt össze a világ, és hogy az élet folytatódik, de mégis… annyira… fáj. Minden olyan más lett! Amíg Sirius itt volt mindig tudtam kihez fordulni, de most olyan, mintha másodszor is…” Nem bírta kimondani, de nem fordult felém.

- Tudom. - feleltem. - De ő sem akarná, hogy ezt csináld magaddal. Ne tedd tönkre az életedet, hiszen… egyszer úgyis fogsz még találkozni vele. Kár siettetni. Így csak magadat teszed tönkre! Én megértem, ha úgy gondolod, hogy a te hibádból halt meg…

- Mert így is van!! - szakított félbe ingerülten.

- Nem, nem igaz! Te segíteni akartál rajta és nem megölni!

- De miattam kellett meghalnia!! - szinte kiabálta, ahogy most már rám nézett. - Ha én nem vagyok, nem hal meg annyi ártatlan és ő sem!! A szüleim is élnének még, és boldogok lennének, együtt!! De már halottak mind és ezen nem tudok változtatni!! Nem tudom őket visszahozni és beszélni velük!! Érted?! Lehetetlen!!

- HARRY!! - feleltem szigorúan, de céltudatosan. - Ez így nem járja! Nagyon sok mindent tettél mindenkiért! Nem kéne, hogy dühös legyél magadra valaha is! Egyszerűen észbontó és varázslatos vagy!! - csúszott ki a számon az igazság, de nem tudtam leállítani magam. Még az ő meglepett arca sem állíthatott le. - Sokszor kockáztattad az életedet és hálátlan vagy! Nem mindenkinek adja meg a sors azt a nagy lehetőséget, hogy tegyen valamit a többiekért úgy, hogy ő is megússza, és boldog lehessen! A szüleid rosszabbul lettek volna, ha megöltek volna téged, de ők élnek! Sirius szeretett téged, de már régóta csak szenvedett itt bezárva, azzal a tudattal, hogy mindenki hazug hidegvérű gyilkosnak tartja! Megváltottad őt!! Tudom, hogy nem akart meghalni, de mégis így volt a legjobb neki, mert most már együtt lehet a barátaival, és biztos vagyok benne, hogy fentről figyelnek téged mind a hárman és onnan segítik minden lépésed! És ha te nem akarod megérteni azt, hogy igenis fontos vagy, számítasz valakinek biztosan, nem vagy szerencsétlen bár igaz, hogy szerencsés sem, de számítasz!! Mert sokaknak van szüksége rád!! És senki sem tökéletes! Egyetlen ember sem várhatja el tőled, hogy mindenkit megments!! Értsd meg, hogy nem tehettél semmit! Nem vagy látnok, nem tudhattad előre, hogy mi fog történni!! Te a szívedre hallgattál és ez így van rendjén!! Kérlek… könyörgök! Békélj meg a gondolattal végre, hogy… mindennek oka van. Talán még nagyobb baj lett volna, ha Sirius közvetlenül melletted van, és úgy támogat. Hidd el, hogy így kellett történnie, hogy felszabadítottad a lelkét!! Hogy segítettél rajta! - és észre sem vettem, de annyira elkapott a hév, hogy már két kézzel fogtam mind a két vállát. Láttam rajta, hogy a szavaimnak megvolt a hatása, mert heves érzelmeket keltett benne.

- De mi lesz… ha… elbukok?

- Hogy érted, hogyha elbuksz? - Egy-két pillanatig nem értettem mire céloz, aztán lassacskán összeállt a kép. Valami olyasmiről van szó, amiről én nem tudok. Pontosabban, amiről én nem tudtam… de Harry nem válaszolt, csak lehajtotta fejét, jelezve, hogy nem kíván beszélni a dologról. Következtetés: itt van a kutya elásva! Ezért ilyen nyomott! Ezt tartja magában! Ezért van ez a nagy felhajtás!! - Harry… ha egy icipicit is megbízol bennem, elmondod nekem. - Tekintetét ismét rám emelte.

- Jaj, Herm… most nem arról van szó…

- De igen! Pontosan arról! Kérlek!! Tudnod kell, hogy bármi történjék is, nem vagy egyedül! Mi itt vagyunk neked! Mi segítünk neked!!

- Tudom, de… ezt nem lehet megérteni… még te se értenéd meg…

- De mi van, ha mégis?! - és így huzavonáztunk, míg végül beadta a derekát, és suttogva elmondta nekem a jóslat tartalmát. Azt hiszem hosszú percekig nem jutottam szóhoz. Sajnáltam őt, de még mennyire! Ilyen sorsot senki sem érdemel! - De itt van a fegyverünk! Vo… Vo… - erőt kellett vennem magamon. Éreztem, hogy megnyugtathatja majd, ha én is kimondom a rettegett nevet. - Voldemort… nem tudja a teljes jóslatot! És addig, addig nem lehet nagy baj, mert lehet, hogy arra számít, ha bármit elhamarkodottan követ el, úgy járhat, mint sok-sok évvel ezelőtt. Az is gyanús lehet számára, hogy mindig kicsusszansz a keze közül. - és mélyen a szemébe nézve, megszorítottam mind a két kezét. De valamitől, ami abban a varázslatos zöld szempárban csillant, megijedtem. A lábam a földbe gyökerezett és képtelen voltam mozdulni… várnom kellett a reakciót… de én el akartam menni, csakhogy addigra ő fogta a kezem, és nem engedte el soha többé… vissza akart tartani… és az arca egyre csak közelített hozzám… ajkai pedig már csak pár centire voltak tőlem… féltem, rettegtem, de mégis… annyira vágytam arra, ami történni fog valószínűleg, hogy képtelen voltam otthagyni őt. Úgy faképnél hagyni… végül bizsergető érzést éreztem, ahogy puha ajkaink összeértek. Mintha örökké egybeforrtunk volna… elválaszthatatlanok lettünk. És minden porcikám kívánta, hogy menjünk tovább, ne álljunk le a csóknál, de Harry csak átkarolta a derekamat, én pedig a nyakát. És szenvedélyesen csókolóztunk, ki tudja mennyi ideig…

Azt akartam, hogy sose fejezzük be, hogy mindörökké maradjunk így… boldogan, együtt, biztonságban!! De ez lehetetlen volt, mert Harry egyszer csak észhez tért és elengedett, majd hátralépett egyet.

- Bocsáss meg, - szabadkozott, pedig nem kellett volna. - de… ezt nem lett volna szabad. Nem…

- Harry… - próbáltam megnyugtatni vagy bármit, akármit mondani, csakhogy újra a karjaiba zárjon és érezzem, ahogy dobban a szíve. Ahogy értem dobban… - nem kell bocsánatot kérned, tényleg…

- De igen. Ez így nem fair. Se Ginnel, se Ronnal szemben. Tegyünk úgy, mintha meg se történt volna! - és kiviharzott a szobából. Egész délelőtt nyomát se láttam, de az a két név szíven ütött. „Ez így nem fair. Se GINNEL, se RONNAL szemben.” Pedig Ron és köztem soha sem lesz semmi, de most nyíltan kimondta, hogy őrülten szerelmes Ginnybe. Aki még egy darabig biztosan duzzogni fog, de végül Harry karjaiba fog omlani… és én itt leszek egyedül. Barát, barátnő… szerelem nélkül.

Mivel Harry délután is eltűntnek lett nyilvánítva, én egyszerűen csak olvasgattam. Legalábbis próbáltam úgy tenni a látszat kedvéért, hogy nagy bőszen olvasom a jövő évi tankönyveinket. „Már ezerszer átlapozgattam mindegyiket, de most még a címüket se tudnám megmondani. Mitévő legyek?!” Nagyjából ilyen gondolatmenetek kavarogtak a fejemben. Ez nagyon izé… Izé?! Tényleg ezt mondtam volna?! Hajaj… kezdek elronaldosodni!

Az, hogy egész délután semmit se csináltam, nem igaz. Ugyanis nem tudom, mikor kezdtem el, de telerajzoltam az egyik tankönyvem kezdőlapját kis szívecskékkel és Cupidókkal, de a szívek nem nyíllal, hanem villámocskával lettek átszúrva.

Vacsoránál Harry is előkerült. Mordon professzor bejelentette, hogy csak próbára tették Harryt ezzel az egésszel, hogy megtudják, ha úgy adódik a helyzet, besúgó-e. Persze az érintett ezt zokon vette azon az elven, hogy hogyan is feltételezhettek róla ilyet. Erre a válasz:

- Sosem tudhatod, hogy mikor állsz mások irányítása és befolyása alatt!! - recsegte Mordon professzor, majd a falábával együtt eldöcögött. Harry pedig eléggé összezavarodott tekintettel fixírozta a vacsoráját. Meg tudom érteni. Ennek a mondatnak semmi értelme sem volt, hiszen mindenki ismeri a tüneteket amik jelzik, hogyha valakit megszálltak volna vagy valaki irányítása alatt állna.

- Harry! - terelte el Harry gondolatait Remus, mire Ő ránézett. - Tudod már, hogy ki lesz az új bájitaltan tanár a Roxfortban?

- Hogy-hogy ki lesz az új? - Hoppá… ugrott be rögtön az elfelejtett tény, miszerint ő még mindig nem tudja, hogy Piton már nem ott dolgozik.

- Neked még senki sem mesélte, hogy Perselus már nem dolgozik ott? - lepődött meg Remus jogosan, de éreztem, hogy elvörösödök.

- Nem… de ugye kirúgták? - reménykedett, s gondolom, hogy lelki szemei előtt látta, amint Pitont Dumbledore páros lábbal rúgja ki, s az összes tanár és lombik kis zászlóval ujjongva ugrál és integet neki, „A soha viszont nem látásra!!” kiáltásokkal.

- Megválasztották Mágiaügyi Miniszternek. - erre a bejelentésre, Harry egy „MICSODA?!!!” kiáltással kiköpte a töklevét. Ha nem vertem volna le a villámat, az egész adagot rám köpte volna…

- Igen. Így van.

- Akkor minek tanultam egy csomót?! - dühöngött, de már nem kiabálva. Remus csak elmosolyodott. Úgy tűnt, hogy őt csak a szabadidejének pazarlása érdekelte, mivel Piton így is, úgy is eltűnt a Roxfortból, mint tanár és nem lesz aki piszkálja és provokálja őt.

- Tanulni arany. - kacsintott rá Harryre Remus, de nem bírtam megállni, hogy közbe ne szóljak.

- Hallgatni arany. - Hát igen… kijavítottam. - És egyébként egyáltalán nem baj, ha sokat tanultál Harry! Gondolj csak bele! Ennyivel kevesebbet kell idén, és több időt fordíthatsz a gyakorlati részére. Végül is minden az elméleten múlik.

- Hermione, légy szíves… ne kezdd el!! - tette össze a kezét könyörögve. Mit tehettem volna mást? Vállat vontam és folytattam az evést. Nem mondtam neki, de nagyon fájt, hogy Hermionénak nevezett. Sose gondoltam volna, hogy ezt teszi majd egy ártatlan csók miatt. Pedig olyan szépen alakultak a dolgok…

Vacsora után feljöttem ide, a szobámba, és nekiláttam tanulni. Be akart jönni egyszer és kopogtatott is, de én megkértem, hogy menjen el. Talán emésztette a bűntudat, de ne velem ossza meg, hanem egy férfival, mert én már nem is értem a férfi logikát!! Sőt! Engem minden velem nem megegyező nemű hagyjon békén!

Eléggé sokáig tanultam, aztán elmentem megfürdeni, fogat mosni, majd visszamentem a szobámba és elkezdtem írni a napi bejegyzést. Be kell vallanom, hogy most 5 percre leteszlek, hogy befonjam a hajam. Visszatértem, de most már inkább békén hagylak, hogy nyugodtan megemészthesd ezt a mai napot!

Kellemesebb és sokkalta jobb éjszakát kíván neked, mint az övé lesz, Hermione!