A lány a park felé rohant. Nem tudott menekülni a bánattól, hogy ő, aki mindig becsületes volt, meglopta szüleit. Nem bírta elviselni azt a terhet, amit ez okozott neki. A szíve majd megszakadt.

Bánatában véget akart vetni az életének. Pedig csak az anyja nyakékét „vette kölcsön”. Pénzre volt szüksége.

*

Sötét este volt. Az égen fényesen világított a Hold.

Csend volt, halálos csend. Egy fűszál se rezzent.

Mindenhol az éj honolt. A lány megállt egy pad mellett. Gondolt arra, hogy visszaforduljon, de… nem! Ezt a szégyent nem tudná elviselni.

Valami reccsent. Ő megfordult. Egy árnyékot látott elsuhanni a fák között.

-Kérlek, éjszaka lényei vigyetek magatokkal! Ne hagyjatok itt! Nem ér már semmit az életem!

Semmi nem történt. Szomorúan lehajtotta szőke hajjal ékes fejét. Ekkor valami fura suhogást hallott. Megfordult. Szembe találta magát az éjszaka egyik félelmetes teremtményével, egy sárgán világító szemű, tűzpiros vérre szomjazó, éhes vámpírral.

Egy pillanat volt az egész. A vámpír átkarolta és belévájta fogait a lány hófehér húsába. Kiáltani sem volt ideje. Máris érezte a halál hűvös fuvallatát, de valami furcsa volt benne. Ez nem, nem lehet! Mi történt? Talán csak rosszat álmodott. Fájt a feje.

És mitől lett véres a ruhája? Hol van most? Ez nem az ő házuk! Mit keres itt? Ki hozta ide? Kinyílott a mellette lévő ajtó, és belépett hosszú fekete köpenyében az éjjeli támadója, egy teljesen valóságos élve-holt vámpír. Mégsem álom volt? De akkor mi van velem? Élek! Megharapott és élek!

-Üdvözöllek az élve-holtak világában segítséget, kértél és megkaptad! –mondta a vámpír, gonoszul mosolyogva. A lány belépett az éjszaka sötét teremtményeinek végtelen hosszú sorába.

*

-Mért hoztál ide? Ki vagy?- kérdezte. Mivel vámpír volt már nem tudott úgy félni, mint az emberek. Nem remegett meg a hangja, mikor ezeket kérdezte.

-Mint már mondtam a te segélykérésedre figyeltem fel. A nevem Draken Corner és fiatal vámpír mester vagyok. Te vagy mostantól a tanítványom.

-Mi? Én? Vámpír? Meggondoltam magam inkább elmennék!- mondta a lány. Semmi kedve nem volt vámpírtanoncnak lenni.

-Olyat nem lehet! Aki egyszer átváltozott többé már nem változhat vissza!

Meg kell tanulnod táplálkozni is, különben mértéktelenül fogsz gyilkolni!

-De én… én nem akarok senkit megölni! Ti azt teszitek! Köszönöm de én ebből nem kérek! Elegem van mindenből! Reggel kiállok a napfénybe! El akarok égni! –sírta könnyek nélkül. Felállt az ágyról és felkapta a legkeményebb tárgyat, amit látott, történetesen egy vázát, amit hozzávágott mesteréhez.

-Hiába próbálsz megütni! Nekem ezzel nem ártasz! Ha az megnyugtat, nem kell ölnöd! Az csak egy régi mese az embereknél, hogy a vámpír egy vérre szomjazó őrült lény, ami embereket öl, szórakozásból! Csak annyi vért iszunk, amennyire szükségünk van. Nem többet és nem kevesebbet! Viszont nem egy „áldozatunk” van, azért, hogy életben maradjanak!- magyarázta a mester.

-Nem akarok vért inni! Nem akarok itt lenni és magával, társalogni! Haza akarok menni! –kiabálta a lány. –Elmenekülök, ha jön a reggel! A napfény sem érdekel! Süljek meg inkább, minthogy ártatlan lényeket megkárosítsak!

-Sajnálom, de rossz segítséget választottál akkor! Nekünk nem árt a napsugár!

Nem olvasol varázslény szakirodalmat? Olyan fajta vámpírok vagyunk, kiknek nem árt a napfény, a szentelt víz és a kereszt sem! A karó csak annyit ér, mint ha egy embert leszúrnának vasvillával. A fokhagymától meg csak büdösek leszünk! Érted végre mit akarok elmondani? Hiába próbálkozol akármivel! Az életednek csak én tudok véget vetni, de nem teszem meg! Kell nekem egy tanítvány!- szólt Draken. –Most el kell mennem! Lehetőleg ne menj messze a háztól! Nem akarok egész nap utánad repkedni! –mikor befejezte mondandóját, kiment. A lány egyedül maradt. Semmi kedve nem volt itt maradni, ezért mikor látta mesterét elmenni, ő is kiment.

*

Hajnalodott már, mikor Draken visszatért. Először észre se vette, hogy eltűnt, de mikor benyitott a szobába…- Ezt nem hiszem el! Képes volt elmenni! Most egész álló nap őt kereshetem!- mérgelődött. Kinézett az ablakon, és nagyon meglepődött. A lány odakint ült, a ház mellett futó patak partján és a ruhájának egy részét mosta. Hajat is mosott, de az már rég megszáradt. -Mégse hagytál itt? –kérdezte Draken. -Meggondoltam magam, nem akarok senkit kinyírni, ezért maradtam.

-Örülök, hogy ez lett a döntésed, de megmondanád végre a nevedet?

-Nia Carlson-nak hívnak. A Nia csak a becenevem, a Niagara névből származik.- mutatkozott be.

-Mint a vízesés. –vigyorodott el a mester.

-Igaz, mert anyuék azt mondták, hogy a Niagara-vízesésnél születtem, ezért neveztek Niagarának, de nekem nem igazán tetszik.

-Akkor Nia, most megkérdem: Elfogadsz mesterednek és tanítódnak, míg el nem jön létem utolsó perce?

-Igen, de…

-Nincs olyan, hogy de! Igen vagy nem!

-Márpedig van olyan, hogy de…!- vágott vissza Nia.

-De nincs!

-De van!

Sokáig tartott volna még a veszekedésük, akkor, ha nem jelenik meg valaki.

Az erdőből jött. Magas, rövid barna hajú, zöldeskék szemű alak.

-Draken mi ez a nagy hangzavar?- kérdezte.

-Hello! Semmi különös csak beszélgettünk.- mondta.

-És ki ez a lány?- nézett Niára az idegen.

-Az új tanítványom! –mutatta be Draken.

-Van tanítványod? Hogy tehetted ezt szerencsétlen lánnyal! Tönkre tetted!

-Ő könyörgött, én csak meghallottam és teljesítettem kérését!- gonoszul vigyorgott barátjára.

-Akkor is! Gonosz vagy! Legszívesebben kitiltanálak az erdőmből!

-Tudom, hogy gonosz vagyok! Megtiszteltetés számomra, hogy ezzel a jelzővel illettél! –a vámpír oly elegánsan meghajolt. Majd a lányhoz fordult.

-Bemutatom neked Vion Thomson-t. Ő ennek az erdőnek az őrzője! –mikor az utolsó szót kimondta hallani lehetett egy kis gúnyt is a hangjában.

-Mindig is tudtam rólad „barátom”, hogy gonosz a véred, de ennyire? Azt sosem gondoltam! –csóválta a fejét Vion.

*

Bementek a házba, és ott folytatták beszélgetésüket. Kint hűvös szél fújt, ami egy vámpírnak meg se kottyan, de Vion számára veszélyes. Ő nem bírja a hideget. A fiúk beszélgettek, már rég találkoztak, és most mindent meg akartak beszélni. Nia körbenézett a lakásban. Nem sok érdekes dolgot talált. Egyszerű faház volt. Draken viszonylag rendben tartotta. Átment a másik szobába, a többiek ezt nem vették észre. Volt a szobában egy íróasztal. Nia-n erőt vett a kíváncsiság és kihúzta az egyik fiókot. Az első dolog, amin megakadt a szeme, az egy bőrkötéses napló volt. A külsejét nézve elég régi lehetett, körülbelül 500 éves. Az elején egy halvány felirat ékeskedett: Draken Corner naplója.

Alatta egy idézet: „Már oly rég volt, de még mindig emlékszem arra a napra, mikor elhagytam halandó voltomat, mert mesterem elindított az öröklét felé.”

-Ez érdekes! Draken naplója?- gondolta Nia és érdeklődve vette kezébe a könyvet. Körbenézett nem-e figyeli valaki. Mikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, leült a kanapéra, ami a falnál volt. Kinyitotta a naplót és elkezdett olvasni.

„Draken Corner naplója, az élve-holt vámpíré, aki oly sokat szenvedett újjászületése előtt. „

1452. Május 5.

Ma tanította meg mesterem, hogyan boldoguljak nappal. Elmondása szerint nem kell félnünk a naptól, de nem szabad védekezés nélkül se lennünk. A szemünket mindig takarjuk el valamivel, mert az első étkezés után már veszélyes a látásunkra a fény. Sokszor megtapasztaltam, mily rossz érzés ez, de eddig még nem lett nagyobb bajom. Sokkal veszedelmesebbnek tartottam a vadászokat, akik nem csak ránk vadásztak. Eleinte sajnáltam „varázslény” társaim, de aztán ez alább hagyott. Kezdett eluralkodni rajtam az igazi vámpír.

1452. Augusztus 24.

Mesterem újabb fortélyokra tanított a „vadászás” terén. Legjobb hely erre a park. Ott senki nem veszi észre, mikor egy-két embert „megcsapolunk”, hogy oltsuk szomjunkat. Nem ölünk, csak egy kevés vért veszünk magunkhoz. Ezért kell több áldozat. Én mégis kívántam a gyilkolást. Mesterem, Viktor, figyelmeztetett, hogy veszélybe kerülhetek. Az a „fénybejáró” vámpír, aki embert öl, tovább kívánja, hogy életeket oltson ki. Nem tud parancsolni vágyainak és kegyetlenebbé, gonoszabbá és erősebé válik mindegyik varázslénynél. Én mégis megszegtem, és megöltem…

…őt, aki oly csodás volt. Leomló, göndör, szőke fürtjei csak úgy szikráztak. Fájdalmat tükrözött arca. Felsikított, mikor meglátott, és el akart futni, de én gyorsabb voltam nála. Egy pillanat alatt ott álltam előtte. Először csak játszadoztam vele. Hagytam, hadd fusson, majd elé futottam. Aztán beleuntam.

Hátulról átkaroltam, az egyik kezemet a szájára téve, belemélyesztettem fogaim az ő hófehér és oly tiszta és bársonyos húsába. Hmm…

A vér íze szétterjedt a számban. Kellemes sós ízét percekig élvezhettem. Jó lett volna még, de sajnos megjelent Viktor. Ezt hogy képzelte! Engem zavar evés közben! Nagyon megjárja!- gondoltam haragosan.

-Mit csinálsz! Ezt nem teheted! Megölted a lányt! Őrült vagy!- kiáltott rám. A haragtól, és a gyilkolás élvezetétől elborult aggyal rontottam neki. Egy pillanat műve volt az egész. Mesterem máris holtan feküdt a földön, az én kezem által. Kiszállt belőle a lét minden sugallata. Nem éreztem lelkiismeret furdalást.

*

1452. Május 7.

Két napja történt, hogy mesteremet megöltem. Most kezdett valami lelkiismeret furdalás féle lenni abban a kevés lélekben, ami még bennem volt. Nem foglalkoztam vele. Csupán szánalmas emberi érzelemnek tartottam, de a lány…

…az más volt. Lelkem megsajnálta élettelen testét. Őt meg akartam menteni. Nem hagyhattam veszni egy ilyen különleges szépséget. Mesterem testét ott, a parkban ástam el. Nem érdekelt mi lesz vele. A lányt a házamhoz vittem. Befektettem ágyamba, és elmentem az erdő felé. Egy régi sámán házához vitt az utam. Nem láttam senkit a háza környékén, de az idők folyamán megtanultam, hogy nem mindig látjuk vagy vesszük észre azt, aki ott van. Az érzékeink időnként becsaphatnak minket. Szóval, körülnéztem, mert nem tetszett a nagy csend, amit füleim észleltek.