Jan és Semir tudták hogy a nő nagy veszélyben van, bár a benzines hordókat még nem érte el a tűz.

- A tűz egyre terjed. - kiabálta Jan.

- Látom, de ki kell hoznunk onnan! Nincs idő megvárni a tűzoltókat! – felelte Semir.

- Te most komolyan be akarsz menni oda?

- Igen. - és már vette is le a kabátot, és letette a földre. Semir tudta, hogy a tűz árthat neki. Eszébe jutottak Gabrielle szavai: „Ne feledd, a tűz kárt tehet benned ezért kerüld el! Van, hogy sokkal melegebb, mint a nap heves sugarai. De ha meg is égsz, hamar begyógyulnak a sebeid. De ha úgy adja a sors, kockáztass, és felejtsd el intésemet.” Lélekben felkészült, majd nagy levegőt vett, és berontott a perzselő istállóba. Torkát és tüdejét marta a füst, de nem törődött vele. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy képességei segítségével megmentsen egy embert. Megpróbált körbenézni de a füst megakadályozta ebben. Így hát érzékei segítségével indult el a nő felé, aki ki volt kötözve egy gerendához, ami a tetőt tartotta.

- Segítsen! Kérem! - kiabálta a nő kétségbeesetten mikor észrevette Semirt – Vigyen ki innen!

- Mindjárt, csak eloldozom. – A férfi és egy erős rántással elszakította a kötelet, és folytatta: - Menjen egyenesen előre, ott már várja a kollégám! -A nő elkezdett futni, de Semirnek már nem volt ideje elindulni, mert a tető leszakadt és ráesett. Jan kintről látta, ahogy összedől az istálló.

- Semir!!!! - kiabálta ijedten, de ez már nem segített. Be akart menni, de a lángok megakadályozták. Ekkor megérkeztek a tűzoltók és azonnal oltani kezdték a tüzet. Ahogy kihunytak a lángok, Jan nem törődve a forró talajjal, belegázolt a törmelékbe, és keresni kezdett. De hiába, nem talált semmit. Már kezdte feladni a keresést, mikor egy hangot halott meg a fejében:

- Jan! Jan, segits! - felismerte Semir hangját de nem értette, hogy lehetséges ez.

- Hol vagy Semir?

- Fordulj északi irányba, lépj előre húszat, majd kezdd el ásni a földet. Ott vagyok. De siess, mert nem bírom már sokáig.

- Rendben. - és megtette amire a társa kérte. Mikor nagyjából megállapította, hogy hol az a hely, kért egy ásót a tűzoltóktól, és ásni kezdett. Az emberek köré gyűltek, és csodálkozva figyelték, hogy mit csinál, de Jan nem törődött a tömeggel, csak ásott egyre mélyebbre, míg végül meglátta Semir fekete felsőjét. Eldobta az ásót, majd kézzel folytatta az ásást. Egy óra múlva kiemelte Semir testét a földből, de a látvány, ami fogadta döbbenetet keltett benne. Az arc, amit látott egy cseppet sem emlékeztette arra az emberre, akit ő ismert. - Mentőt! Azonnal hívják a mentőt. - Kiabálta az emberek felé. Húsz perc múlva két orvos lépett be mellé a gödörbe és elkezdték vizsgálni a testet. De hamar megállapították hogy nem él.

- Hogyhogy nem él?! Hallottam a fejemben a hangját! Élnie kell!

- Sajnálom, Felügyelő úr, de itt már nem tehetünk semmit. - és már hozták is a koporsót, hogy belefektessék a holttestet. Jan szomorúan vette tudomásul, hogy Semir nincs többé. Akkor este nem ment haza, hanem az utcákat járta és magát okolta, amiért nem tudod időben lépni. Ha idejében megtalálta volna Semirt akkor még élne. De mikor elhaladt a kórház előtt újból meghallotta Semir hangját a fejében.

- Jan. Hallasz? - A férfi megtorpant és figyelni kezdett. - Gondolatban válaszolj, kérlek!

- Mondd Semir, hallgatlak!

- Menj be a kórházba és gyere le az alagsorba. Segítened kell, hogy visszatérjek.

- Hogy érted ezt? Hiszen te meghaltál.

- Nem. Rosszul tudod, nem haltam meg, csak regenerálódok; de ahhoz hogy végleg felépüljek, a te segítséged is kell.

- Mit kell tennem?

- Ha ideértél, mindent elmondok. - és Jan fejében újra csend lett. Megtette, amire Semir kérte, és lement a kórház pincéjébe. Majd megkereste a hűtőházat, és belépett oda. Elkezdte nézegetni a neveket, majd mikor megtalálta a megfelelőt, kinyitotta. És a látvány nagy megdöbbenést váltott ki belőle: Ott feküdt a társa épen és egészségesen, a bőréről eltűntek a tűz okozta sebek.

- Mi a...- de nem tudta folytatni, mert hirtelen két hideg kéz kapta el a tarkóját, és húzta lefelé. És ekkor megérezte, hogy valami hegyes a torkába mélyed. - Áhhhh! Ne! Mit csinálsz?! Semir, ne! - de ereje gyorsan elhagyta és már gondolkodni se volt ideje; elvesztette az eszméletét. Semir elengedte a társát, akinek teste elterült a földön. Érezte, hogy ereje kezd visszatérni. A fejében ezernyi kép és gondolat merült fel, de az hogy újra él, mámoros örömmel töltötte el, és ezt a társának köszönhette. Tudta, hogy segítenie kell rajta, különben meghal és ezt nem akarta. Gyorsan magára kapott valamit, karjaiba vette Jan testét, és elhagyta a kórházat. Egyenesen a lakásásra vitte, hogy ott meggyógyítsa őt. Már elmúlt éjfél is, mikor Jan kezd magához térni. Érezte, hogy nagyon gyenge mozogni is alig tud.

- Ne, ne csináld! Ne! - de ekkor meghallotta Semir hangját:

- Ne beszélj, és ne mozogj!

- Mit csináltál velem?!

- Ha kicsit jobban leszel, minden kérdésedre válaszolok, de most pihenj!

- Nem! Én most akarom tudni az igazat! - Teljes erejéből megfogta Semir karját és folytatta - Mi vagy te?

- Semmi, csupán félvámpír.

- Egy micsoda? - A válasz okozta sokk miatt ismét elvesztette az eszméletét. Semir tudta, hogy ha ismét magához tér, mindent el kell mondania neki, hiszen ő nem tudja azt, amit az őrsön már mindenki tud. Az óra elütötte a két órát mikor, megérezte, hogy Jan kezd magához térni. Bement a szobába, és leült az ágy szélére. A fiatal férfi kinyitotta a szemét és körbenézett. Ugyanaz a látvány fogadta, mint az korábban. Ránézett Semirre, és megszólalt:

- Hol vagyok?

- Nálam, a lakásomban. Idehoztalak, hogy meggyógyulj. - Jan a torkához kapott és megérintette a két pici sebet.

- Ezt te csináltad, ugye?

- Igen én. Nem volt más választásom. Innom kellett belőled, hogy visszatérjek, és ott folytassam az életemet, ahol abbahagytam.

- De mért nem szóltál nekem arról, hogy mi vagy? - kérdezte Jan, és felkelt az ágyból.

- Mert nem akartam elsietni a dolgot. Várni akartam, amíg jobban megismerjük egymást, de ez a tűzeset keresztül húzta a terveimet. Bocsánatot kérek tőled, de te voltál az egyetlen, akire számíthattam, és aki a közelemben volt. - Jan látta, hogy Semir tényleg megbánta, amit vele tett, és már úgyis mindegy volt, kár lett volna emiatt mérgelődni. Körbenézett; a ruhái a fotel karfáján voltak; felvette őket, majd elindult. - Most hová mész? - kérdezte Semir és utánament.

- Elmegyek. - Ahogy kilépett az előtérbe, a szeme megakadt a kandalló felett lévő hatalmas festményen, amely egy lányt ábrázolt. Hosszú, vörös haja beleolvadt a vörös háttérbe, zöld szemei ékkőként ragyogtak, érzéki ruhája épp hogy csak eltakarta formás idomait.

- Megismerted Gabrielle-t! Ő volt előtted a társam, a szerelmem, és egyben a teremtőm is, ki visszahozott a halálból, és azzá tett, ami ma vagyok.

- Félvámpírrá. - jelentette ki Jan.

- Úgy van. – Felelte Semir és közelebb lépett a festményhez. - Csodálatos lány volt, és nem volt idősebb nálad.

- És hol van most? - Erre a kérdésre Semir nem válaszolt rögtön, hanem megérintette azt a porcelán vázát, ami a kandallón állt. Szeméből egy könnycsepp buggyant ki, és végigfolyt az arcán.

- Meghalt, de hamvait a mai napig őrzöm. Így mindig velem van.

- Részvétem.

- Köszönöm. - Odament a kanapéhoz, majd leült, Jan pedig odaült mellé. Látta, hogy Semir teljesen el van keseredve.

- És hogyan halt meg? De ha nem akarod, nem kell elmondani.

- Tényleg kíváncsi vagy rá?

- Igen. - és hátradőlt a kanapén.