Hermione Granger egy hatodéves boszorkánytanonc volt csak, azonban pár igét már jobban ismert, mint a hetedikesek. Mondták rá néha, hogy megszállott, hogy stréber, és néhányan származása miatt dühből lesárvérűzték, de senki nem tudhatta legféltettebb titkát. Senki sem tudhatta, miről, avagy kiről álmodik éjjelente, s kire gondol minden szabad percében. Nem egy hozzá közel álló fiúra, nem a barátjára, de nem is épp a macskájára. Bár Csámpás eléggé hozzánőtt már, de nem, nem rá gondolt a nap nagyobbik részében. Draco Malfoy volt az, ki fejében járt.

Hermione pontosan tudta, hogy valószínűleg csak azért szeretett bele az ellenséges mardekárosba, mert túlzottan elérhetetlen volt bárki számára is, és mellesleg szobatársai a nap nagy részében róla áradoztak. A griffendéles prefektus elismerte, hogy valóban helyes lett az évek alatt Malfoy, de ezt persze barátai előtt sosem említette. Még magának sem vallotta be túl gyakran, és ezeknél az eseteknél is inkább a könyvtárba menekült tanulni, de ott sem hagyott neki megnyugvást a szőke hajú srác képe.

- Miért nem tudlak kiverni fejemből? - Kérdezte magából a nagy csendben, mikor éppen megint szokott könyvkupaca mögött ült. Az említett halomtól semmit sem látott, így váratlanul érte a válasz.

- Te, Granger, nem akarlak elkeseríteni, de itt senki sincs rajtunk kívül, nem tudom, kihez beszélsz…- Hallotta álmai szereplőjének gúnyos hangját, ahogy pont az ő asztala előtt állt. Hermione hirtelen ötlettől vezérelve, meggondolatlanul állt fel és lépett egyenesen Malfoy elé. Tekintetét a fiúéba fúrta, és úgy válaszolt.

- Pontosan hozzád beszéltem. - Sziszegte halkan, mintha Malfoyra lenne dühös azért, mert ő a gondolatainak témája.

- Hozzám? Akkor viszont a kérdést nem értettem egészen pontosan, ugyanis nem hinném, hogy rólam ábrándozol éjjeleként - Vihogott fel kicsit a fiú, de meglehetősen furának találta, hogy a griffendéles ilyen egyenesen elé állt, s nézett szemébe. Még senki sem merte így vállalni a szemkontaktust, csak ha a fiú is így kívánta. Szemét mintha nem tudta volna elfordítani. Nem azért, mintha szebbnek látta volna prefektustársát, hanem az a perzselő, vad tekintet egyszerűen foglyul ejtette.

- Hihetetlen, milyen hülye vagy! Éppen azt kérdeztem, hogy miért nem tudlak elfelejteni… Szerinted, ha ezt kérdezem, akkor sosem jutsz eszembe? – Hermione hangja nem gúnyos volt vagy megvető, mint eddig, hanem csupán tárgyilagos.

- Nem tudom, milyen viccet találtatok ki már megint a hülye haverjaiddal, de..- Nem tudta befejezni, mert ekkor az eddig háromlépésnyire álló lány már közel sem volt olyan távol tőle.

- Azt hiszed, bármilyen hülye poén kedvéért áldoznék annyit, hogy ilyen közel legyek hozzád?- Még közelebb ment - Hogy ilyen közelről érezzem s lássam tested minden egyes bizonytalan rezzenését is… - Hangja fura volt, mintha valami olyanról beszélne, amit régóta el akart volna már mondani, de most mégsem érzi helyesnek.

- Granger, ez… Ezzel meg mit akarsz mondani? - A lány szavai valósak voltak, a mardekáros az igaz szavaktól valóban elbizonytalanodott és óvatosan méregetni kezdte Hermionét, hogy mi üthetett belé.

- Hm… Nem! Nem lehet, hogy tényleg egy ilyen hülye alakba szerettem bele…- Csóválta meg fejét lemondóan a lány, hogy még gúnyolódásra sem méltatta a fiatalabb Malfoy. Ahogy visszalépett volna helyére a könyvek mögé, a fiú utánanyúlt és megragadta csuklóját, erősen és már határozottan maga felé húzva.

- Azt akarod bemesélni nekem, hogy te, Hermione Granger, az eminens griffendéles belém szerettél, a szintén kitűnő mardekárosba? – Hitetlenkedett a fiú, és nem tudta megállni kaján vigyor nélkül. Hermione sóhajtott egyet s tekintetét ismételten a jeges szempárba mélyesztette, majd halkan szólalt meg.

- Most engedj el, kérlek, Malfoy. - S a fiú mintha csak parancsot teljesítene, leengedte karjait. Ezen elcsodálkozott, és ezt az időt kihasználva a lány már a könyvtár másik végében járt és futott is tovább. Mindkét fiatal fejében hasonló gondolatok cikáztak, pontosabban mindketten a másik félre gondoltak.

Vajon mi üthetett Grangerbe? – Töprengett Malfoy. - Sosem láttam még így viselkedni őt. És magamat se… teljesen ledöbbentett a viselkedése… ez nem történhet meg újra… meg kell keresnem.

Hermione eközben már a park hűvös és nedves füvét taposta. Tavasz volt, de korántsem jött még meg a nagy időjárás-javulás. Továbbra is hideg volt, csak ehhez még párosult a kellemetlenül hosszan tartó esőzés is. A griffendéles lány leroskadt a fűbe, valahol a tópart környékén. Lábait maga elé húzta, s fejét térdeire támasztotta. - Istenem, de hülye vagyok! – gondolta - Én most tényleg bevallottam neki, hogy szeretem? Nem, ezt nem hiszem… könyörgöm, keljek már fel ebből az álomból! - De gondolatait felébredés helyett egy nemrég hallott hang szakította meg.

- Tudod, Granger, sokáig gondolkoztam… Na jó, csak pár percig, hogy miért is mondtad azt, amit. Végül arra jutottam, lehet, hogy nem poén – A fiú hangja kivételesen normális volt, nem gúnyos, és ezt Hermione igencsak értékelte.

- Azt áruld el nekem, mi vezetett ide? És miért nem gúnyolódva híreszteled, hogy szeretlek?

- Az első gondolatom valóban ez volt, de… De aztán elgondolkoztam, hogy nem érdemled meg, ha annak ellenére belém szerettél, hogy én… khm… érted - Magyarázta eléggé érzelemmentes hangon. Látszott, uralkodik magán, hogy ne ejtsen el egyetlen sértést sem. Nem parancsolta ezt senki, saját maga nem akarta most megbántani a lányt

- Tudod, a rajongóim közül senki sem engem szeret. Szeretik a Malfoy nevet, szeretik a pénzem és a rangom a suliban. - Hermione elfintorodott e szavakra, ezért Malfoy folytatta, mielőtt még félbeszakította volna. - De te ezt nem szeretheted bennem, hisz amennyire ismerlek, tudom, hogy neked ezek nem is számítanak. S hogy családom is utálod. Még a gúnyos és szemét jellemem is szeretetre késztetett.

- És miért jöttél utánam? Mert látszólag nem azért, hogy kigúnyolj…

- Nem, nem azért. Azt akarom megtudni tőled, hogy mit szeretsz bennem. Mondjuk, séta közben elmondhatnád… - Azzal már indult is az erdő széle felé, s Hermione el is kezdte monológját, ahogy a fák környékére értek.

- Nehogy azt hidd, Malfoy, hogy a gúnyolódásod miatt szerettem beléd… - Kezdte, de a mardekáros máris közbeszólt.

- Ha szerelmi ügyről beszélünk, nem lehetne inkább egy ideig Dracónak hívnod? Vagy inkább „Hé, Te” vagy nem tudom, csak ne Malfoynak!

- Nem vagyok szerelmes beléd, CSAK szeretlek.

- Mintha az olyan más lenne. És különben meg ne kötekedj - Mosolyodott el halványan csodák csodájára Hé Te (aki nem értené, Hé Te = Malfoy).

- Te meg akkor ne szólj bele! - Öltötte a fiúra nyelvét játékosan Hermione. - Legalábbis akkor ne, ha még ma hallani akarod a dolgot…

- Jó-jó, tényleg befogom! - Itt egy cseppet elvigyorodott, és valóban csendben várta, hogy a lány újra hozzákezdjen, de mikor Hermione épp nyitotta a száját, s az első hang kijött torkán, ismét megszólalt.

- Mikor kezded? - Kérdezte igen jókedvűen, mire a lány is felnevetett cseppet, s végül valóban hozzákezdett a történethez.

- Szóval, a szeretetem oka az, hogy… igazság szerint nagyon sokat figyeltelek. Lehet, hogy te nem érezted, de mindig ott voltam valahol. Az árnyékban, ahova te sosem figyelsz. Ahogy figyeltem, miként csábítod el minden nap a következő szeretődet, egyszerűen rám is hatott valahogy. Olyankor először egy csepp kedvességet is mutattál magadból… Mikor egyedül voltál, sokkal…- Még elég hosszú ideig magyarázta a mardekárosnak, mi is volt az ok, amiért belezúgott. A fiú pedig életében először csendben és figyelmesen hallgatta a mugli származású évfolyamtársát. Végül úgy fél óra múlva már csendben haladtak egymás mellett, de már vissza, az iskola felé. Vészesen közeledtek a kastélyhoz.

- Azt hiszem, itt el kéne válnunk, nehogy valaki meglásson. - Fordult a lány felé Malfoy, mire a megszólított lehajtotta a fejét. Ilyen beszélgetés után többre számított. Mikor ezt mardekáros társa észrevette, felemelte a lány állát és a szemébe nézett. Maga sem tudta mi, de valami a hatalmába kerítette az elmúlt percekben, órákban, mióta a lánnyal beszélt. Közel hajolva előbb apróbb, majd forró csókot adott a lány ajkára, aki a pillanatot kihasználva szenvedéllyel csókolt vissza. Ezután szó nélkül váltak el, mindketten a saját klubhelységük felé igyekeztek. Hermione reménykedve, Malfoy kétségbeesetten.

A griffendéles prefektus úgy feküdt le az ágyába, hogy álmai fiúja szereti, vagy legalábbis kedveli. Várta a másnapot, mikor ajkuk megint összeér. Azonban a lány sejtéseinek ellenére a következő napok (szombat és vasárnap) úgy teltek el, hogy még csak nem is látta a szőkeséget. Legalábbis közvetlen közelről nem. Ezt szigorúan arra fogta a lány, hogy biztos tanul, vagy valami. Vasárnap este azonban megpillantotta szerelmét a parkban sétálni, belekarolva az ő drága Pansyjébe és épp csókot adott buta barátnőjének.

Hermione csak alakjukat látta, azt nem, hogy pontosan melyik irányba tartanak. Így nem tudhatta, hogy Malfoy pontosan látta, amint a lány elszaladt az Előcsarnokból és még visszhangzó lépteit is hallani vélte. Rögvest otthagyta Pansyt és Hermione után futott. Futott, hogy megmagyarázza azt, amihez semmi köze nincsen a lánynak. De most nem gondolkozott, csak egy gyenge, de mégis életteli ösztönre hagyatkozott és követte a lányt, aki valóban szereti.

Hol máshol találhatott volna rá, mint az „első” találkahelyen, a könyvtárban. Ahol ez az egész elkezdődött. És ahol véget is fog érni.

- Granger! – Szólította meg futtában a sírdogáló lányt, aki az egyik ablaknak dőlve bámult kifelé, figyelve a naplemente utolsó foszlányait. Vezetéknevének hallatán összerezzent és kelletlenül hátrafordult.

- Mit akarsz még itt? - Kérdezte halkan, rekedtes hangon, és ellépett az ablaktól, közelebb a fiúhoz.

- Csak azt akarom mondani, hogy Pansy nem jelent nekem semmit. - kezdte, de Hermione elélépett, pont úgy, mint az első estén.

- Na és én? Én jelentek valamit? Jelentett valamit az az egy éj, az az egy beszélgetés? Amiben felfedtem előtted legmélyebb és legrejtettebb érzéseim… Jelentett valamit az az egy csók? Nem lehet, hogy az egész, csak egy csók lett volna…- sírt tovább a lány, de megszeppenve abbahagyta, mikor megérezte Malfoy egyik karját a derekán, a másikat pedig az arcát simogatva. A mardekáros ismét közel hajolt, mint pár esttel ezelőtt, és még forróbban, az elbúcsúzás eszméjével csókolta a lányt, majd leheletnyit eltávolodva suttogta remegő ajkakkal.

- Nem csak egy csók volt, nem csak egy éj. Két csók s örökké tartó két éjjel…

VÉGE