Itt álok előtted, csak nézlek. Nemrég még nevettél, majd kacagásod haláltusává vált. S most itt fekszel előttem. Élettelenül.

   Nem vagyok tiszta, aranyvérű varázsló. Ez volt talán az egyetlen, amiért találkoztam veled. Emlékszem, mikor először találkoztunk. Akkor nyerted vissza újra a hatalmad. Újra kezdődtek az irtások. Elraboltál. Kínoztál. Játszottál velem. De nem öltél meg. Miért nem tetted? Neked jobb volt gyötörni.

   Csak a vágyaidat elégítettem ki, fájt, amit csináltál. Nem. Nem fizikailag, a testi fájdalmat már az átkaimnál megszoktam. A lelkem halt bele minden napba, minden érintésbe.

   Egy régi nap történt. Megpróbáltam megölni magam. Pálcám már rég eltörted. Mást kellett csinálnom. Mérget vettem be. A szobádban találtam eleget. Lassan, de biztosan ölő mérget ittam. S mikor megérkeztél, a kezeid közt estem össze. Először láttam ezt rajtad: aggódás. Ezután elvesztettem az eszméletem. De láttam valamit, amit soha. Soha senki más! Láttam a szemed sarkában megjelenő könnycseppet. Megmentettél. Azóta se tudom hogyan. Amikor magamhoz tértem, ott ültél az ágyam mellett. Örömödben megcsókoltál, majd visszatért a régi éned. S a kis „hibát” kijavítva, erőszakosan tettél magadévá.

   Aztán hidegen folytattad a kis játékod. Azt hittem soha nem lesz vége. Megtámad Roxfortot. Ott tanultam mindent. És te is ott tanultál! Hogy bírsz ilyen kegyetlen lenni? Bocsánat. Hogy bírtál? Harry Potter legyőzött. Egy félvér. De gondolj bele, te is az voltál.

   Még mindig itt állok. Csak én vagyok itt a csata helyszínén. A többiek vagy meghaltak vagy ünnepelnek. Csak Én térdelek le hozzád és simítom ki a hajad az arcodból. Csak én. Egy sárvérű. Csak egy sárvérű nő sír érted. Csak az ő könnyei folynak, azért az egy könnycseppért. Nevetnél, ha látnád, hogy itt sírok azért, ki tönkretette az életem. Ez a gondolat újabb könnyeket csal a szemembe. Csak én maradok itt estig. Majd felállok, kitörlöm a könnyeim a szememből, és elmegyek.

VÉGE