1. Fejezet - A vég és a kezdet

"Severus, Severus, ugye nem képzelted, hogy megúszhatod! Lord Voldemortot nem lehet elárulni!" kiáltotta, gonosz, vörös szemei izzottak a sötét kamrában. Fekete alak hevert lábainál, lélegzete nehézkes, szája sarkában vékony vércsík folyt le. Fekete szemei elvesztették fókuszukat, lassan pislogott. Fejét a Sötét Nagyúr felé fordította. Hangja rekedt suttogásként hallatszott. - "Ahogy gondolod… Apám." - Ajkai furcsa, szinte már groteszk mosolyra húzódtak. Elhaló hangon, gonoszul felkacagott, Voldemort zavarodott tekintetét látva, de a nevetés mély hörgésbe fulladt. Szemei újra elvesztették fókuszukat, és mindent elnyelt körülötte a sötétség. A lámpák a falakon kialudtak, ahogy egy furcsa mágikus szél hasított végig a helységben. Majd amilyen gyorsan kezdődött olyan gyorsan el is múlt. És a fáklyák visszanyerték fényüket. A kígyószerű arc elvesztette maradék színét, szemei tágra nyíltak a földön fekvő alak felé nézett de ő nem látta az alakot, csak a múlt elfelejtett árnyait, amelyek egy pillanattal ezelőtt megrohanták elméjét.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Roxfort büszke tornyai a sötét ég felé meredtek. A tornyok ablakából fény áradt, hogy elűzze a sötétséget, amely közrefogta és fojtogatta a kastélyt. Albus Dumbledore irodája mélyén a Tiltott Rengeteg koromsötét vonalát fürkészte. Mint fényár-robbanás, kelt a nap a fák tengere felett, örömet és világosságot hozva a világra, de Albus Dumbledore torka összeszorult és lelkét sötét árnyék vonta be. Az óra lassú kattogása a falon jelezte az idő múlását. Gondolataiban egyre jobban elmerülve figyelte az erdőt, várta, hogy egy sötétbe burkolózott figura visszatérjen hozzá. A hajnal lassan nappallá fordult és a nappal éjszakává, de ő csak várt és remélt. Halk kopogás zaja akasztotta ki révületéből, az ajtó halkan kinyílt és egy alak lépett be a szobába, hallotta a talárja suhogását, érezte, ahogy valaki a vállára tette a kezét.

- “Albus!” – lágy, bársonyos hang, utánozhatatlan skót akcentussal. - “Albus, el kell engedned” – McGalagony hangja megremegett. Dumbledore elkényszeríttette tekintetét az erdőről, hangja halk volt, tele érzelmekkel.

- “Nem tehetem, amíg még van remény. Ezzel tartozom neki.” – Szeme, ahol az örök mindentudó csillogás volt, most könnyektől csillogott. Megpaskolta Minerva kezét, majd újra az erdőt fürkészte; hangja rekedt volt, de tisztán hallható - “Nem tehetem.”

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Fehér paplanok közt, ébenfekete hajú varázsló feküdt. Arca természetellenesen fehérnek tűnt, ahogy szinte egyszínű volt a paplannal, és természetellenesen nyugodtnak; aki csak egy pillantást vetett az alakra, könnyen hihette, hogy halott. Mellkasa lágy lassú emelkedése árulta csak el az élet jelenlétét. Tom Riddel, alias Lord Voldemort, a Sötét Nagyúr, kit rettegett mugli és varázsló születésű egyaránt, most az ágy szélén ült, és figyelte fiát. Nos igen, a fiát.

Mindig is a halhattalanságra vágyott, az örök életre, csak épp nem így. Ez igazán idegesítő volt: Ő a mindenség ura, na jó, nem, még nem - nyugtatta meg magát. Majd tekintete újra fiára tévedt, ’Julia’ Nos, igen… egy gyönyörű, nagy hatalmú boszorkány. Ébenfekete haj és szemek csakúgy, mint a fiának. Hmm és a vele töltött éjszaka. Most hogy jobban megnézi, saját vonásait véli felismerni a fiúban, persze igazság szerint mindig is ott voltak. Nemhiába kedvelte ennyire a fiút… a FIÁT. Hát igen, ezt az új fejleményt még meg kell szokni.

’Severus Snape a fiam’ Igen, de valami nem az igazi ’Severus Snape a fiam, és a Sötétség hercege’ nos, így már mindjárt jobb. Kissé rémisztő mosoly jelent meg ajkain, halkan kuncogott az elméjében megjelenő morbid gondolatra.

’Én megöltem az apámat, ő meg elárult az ellenségeimnek. Lehet, hogy családi hagyomány.’

A gondolat sajgó sebeket hagyott szívében, a sok elvesztegetett év és lehetőség. Komolyan, egyesek szerint nincs szíve, se érzelmei; mégis, hogy képzelik. Egyszerűen felháborító a feltételezés is, vért követel. Sok-sok vért. Na jó, tényleg nincsenek érzelmei, de azért némi félelem kijár, nem?

Halk nyöszörgés mozdította ki gondolataiból, ahogy a fiára nézett, egy új, mindent elsöprő gondolat futott át elméjén. Szemében furcsa fény gyúlt. Van valami. Egy ősi, sötét varázslat. Nagyon sötét, és veszélyes, de végülis nemhiába Ő a Sötét Nagyúr. Lassan felállt, és a fia fölé hajolt. Halk kántálásba kezdett, ami egyre hangosabban folytatott, Severus testét ezüstös fény borította. Míg végül egy fényrobbanással elvakította a szobát. Voldemort befejezte a kántálást, lassan kinyitotta vérvörös szemeit, és remekművére nézett. Arcán apai mosoly futott át, amit ha bárki látna, sikítva futna az életéért.

De ezt a pillanatot nem látta senki, csak ő és a fia, a legtökéletesebb fegyver, ami romlásba viszi a fényt, és győzelemre vezeti a sötétséget. Dumbledore pusztulása és az ő győzelme. Hát mit akarhat még egy büszke apa a fiától?! Nos, talán Potter fejét egy tálcán? Igazán üdítő gondolat. Egyvalamiben biztos volt: kétszer nem követi el ugyanazt a hibát. Most a fiú szolgálni fogja Urát, akarom mondani apját. Gonosz mosoly terült el arcán, szemei furcsán csillogtak, ahogy a kis alakra nézett az ágyban. Egy törékeny kisfiú, hófehér arccal, és ébenfekete hajával

’Akár egy Angyal!’ kuncogta ’Ó igen, a pusztítás bukott angyala!’ felkacagott, nevetése ridegen visszhangzott a kopár falak közt.

A gyermek az ágyban önkéntelenül is megremegett a zaj hallatán. Majd lassan átfordult a másik oldalára, és aludt tovább.

2. Fejezet – Ébredés

Severus kinyitotta szemét, egy ismeretlen szoba látványa fogadta. Elméje ködös volt, tele ismeretlennek tűnő arcokkal és nevekkel. Lassan felült, minden izma sajgott. Régi emlék villant fel a testét átjáró fájdalomról. Szemeit megdörzsölte, majd kíváncsian körülnézett.

Ez a hely nem a pince, az fix. Akkor viszont miért a fájdalom? Ott volt a válasz, ami épp csak hogy elcsusszant elméjébe. A szoba kifejezetten idegen volt és rideg, nem mintha valaha is lett volna olyan szobában, ami nem ilyen, csak umh, megint az érzés, hogy van még itt valami, de de mindegy, megvonta a vállát. Ami rossz ötletnek bizonyult: fájdalom hasított a belé. ’Oké, nincs vállrángatás, Jegyezve.’ Tekintetét tovább járatta a szobán, amikor a semmiből hirtelen egy vörös szemű alak lépett elő.

Severus az ajkába harapott ijedtében, hogy elfojtsa sikolyát. Mert sikítani, azt nem szabad, és Severus ezt már rég megtanulta. Ahogy az alakot figyelte, a testén furcsán ismerős, rideg, hátborzongató érzés futott át. – „Oh, drága kis Severusom! Hát végre ébren vagy!” – Az alak közelebb lépett hozzá. Severus akaratlanul is nyelt egyet. Az alak kinyújtotta kezét, és lágyan a fiú füle mögé túrta a gyermek arcába hulló tincseket. – „Azt hittem végleg elvesztettelek.” – hangjának lágy hangzása megnyugtatta a fiút.

Voldemort leült az ágy szélére, és karjaiba vette a kis testet. Lassú, nyugtató gesztusként cirógatta a hátát, ’ahogy az apák teszik a fiaikkal’ gondolták szinte egyszerre. Severus lassan kiengedte lélegzetét, amit eddig nem is vett észre, hogy bent tartott. Voldemort kissé eltartotta magától a fiút, hogy jobban lássa az arcát. Legnagyobb meglepetésére óriásira nyílt, ragyogó fekete, ártatlan szemekkel találta szembe magát, melyek tisztán tükrözték a gyermek zavarodottságát. - „Nem ismersz meg Severus?” – hangja tele volt érzelmekkel. És szinte már remegett.

Ha valaki most hallaná, nos mondjuk csak annyit, nem lenne szükség további háborúra, mert mindenki holtan esne össze. Ki lehet ez az alak, és mit tett Voldemorttal? A jelenet inkább illett egy aggódó apához, mint a Sötét Nagyúrhoz. Végül is, Ő csak egyvalamit szeret: hatalmat az emberek felett.

A fiú bizonytalanul megrázta a fejét, szemét elfordította, és ismét ajkába harapott. Elméjén ismét alakok suhantak át, és újra ott volt az érzés, csak most tisztábban, egy régi emlék a fájdalomról, amit ez a hang hozott testének és lelkének. Ismét nagyot nyelt, izmai akaratlanul is megfeszültek, és megpróbált kisebbnek látszani, anélkül hogy mozdulna és várta a fájdalmat. De nem jött. - „Kissé zavart lehetsz most fiam, hisz hetekig lázálmok gyötörtek, élet és halál közt lebegtél.” – kezét a selymes fekete hajon pihentette - „Már féltem, hogy újra elveszítelek.” – Hangjából aggodalom sugárzott, utánozva a fiú gesztusát az alsó ajkába harapott – „Emlékszel bármire? Például, hogy hány éves vagy?” Severus félénken felé fordította arcát, szemében büszkeség csillogott „Öt” szólalt meg először, amióta felébredt. Majd gyorsan a kezeire nézett és halkan hozzátette „leszek decemberben. Jövő decemberben.” Tette hozzá alig halhatóan.

Voldemort halkan kuncogott a gyermek viselkedésén, aminek eredményeként gyorsan egy hírhedt Snape fintor végén találta magát, ami egy 4 évest nem tett épp félelmetessé, inkább még édesebbé. ’Na, ez meg honnan jött?!’ gondolta Voldemort, és próbálta elnyomni feltörőben lévő mosolyát. - „Rendben, most pihenj! Szükséged van rá.” - mosolygott a fiú durcás vonásain. Lágyan megsimogatta a fiú selymes haját, majd felállt.

Hirtelen lágy húzást érzett talárja bal úján és kérdően a fiúra nézett, felvonva egyik szemöldökét. - „Mikor jön a nagyapám?” - „Sajnálom fiam, Julien meghalt.” Figyelte, ahogy Severus éjfekete szemei még jobban elkerekedtek, arca, ha lehet, még jobban elfehéredett. Az ajkai mozogtak, de hang nem jött közülük. Szempillái lecsukódtak, és mikor újra felnyíltak, könny áztatta őket. ’Szívfájdító látvány’ gondolta Voldemort ’még jó, hogy nincs szívem.’