Térjünk vissza az eseményekhez!

-Miből gondolod, hogy engem ezzel a bájitallal mérgeztek meg?

-Abból, hogy a Roxfortból hazautazó diákok szülei közül sokan írtak levelet Dumbledore-nak.

-Mert...?- rossz érzésem volt és tudtam a választ, de tőle akartam hallani.

-Meghaltak. Több, mint ötvenen! És senkit se tudtunk felelősségre vonni, mert nem volt rá bizonyítékunk. Persze bájitallal vagy varázslattal kideríthettük volna, csakhogy veszélyes lett volna a halálfalók gyerekeit kivallatni, mivel valószínűleg a halálfalók egy része biztosan megtámadta volna a Roxfortot. És ha kihasználják, hogy Dumbldore nincs a kastélyban, akkor rengeteg ártatlan diákot öltek volna meg.

-Dumbledore professzor nincs a Roxfortban?- hüldeztem. Kissé lemaradtam az eseményekről...

-Nincs. Harryt készíti fel és őrzi. Néha vissza kell térnie a kastélyba, így a Rend tagjai folymatosan váltják egymást. Most én jöttem volna, de hála Ronnak, aki kivallatott, és neked, aki feltartott, most biztosan el fogok késni. Ez pedig elég nagy baj, lévén, hogy Harry most egyes egyedül van.- Ronra néztem, aki elvörösödött. Zavarba jött. Biztosan félt, hogy mi lesz most a barátjával. Mi lesz, ha miatta kapják el a halálfalók?

-Hol van most Harry?

-A Tiltott Rengetegben.- lenéztem és valóban. Észre se vettem, de már réges- régen megfordultunk és visszafelé tartottunk. 

-Akkor miért repültük túl?- kérdezte Ron.

-Eltereljük a figyelmüket, de mindjárt leszállunk.

-Blaise...- villámként csapott belém a felismerés, hogy ki is lehetett a támadóm.

-Igen?

-Honnan tudod, hogy ezzel a bájitallal mérgeztek meg?

-Mondtam. Rengeteg hasonló eset volt és csak elvétve akadt talán két fiú az áldozatok között. A gyilkos azt hitte cseles, mivel ez az egyetlen bájital a fekete mágiában, amit nem lehet kimutatni. Épp itt bukott el.- görcsbe rándult a gyomrom.- Tavaly előtt leégett a Nagy Könyvtár, amiben benne voltak a kimutathatatlan bájitalokat tartalmazó könyvek is. Biztonsági okok miatt nem készítettek másolatot ezekről a könyvekről. Ez az egy recept is csak véletlenül maradhatott fent.- hallottam a könyvtár leégéséről és nagyon sajnáltam.  

-És ki a legfőbb gyanúsított?- megint nagyon szédültem és a fejem is hasogatott.

-Talán Nott vagy...

-Draco.- minden egybe vág. A szürke szempár, a hirtelen érdeklődés irántam...a félelmem, és a két csók is. Draco nem megnyugtatni vagy megvédeni akart engem, hanem megölni, mert egy sárvérű vagyok. 

-Lehetetlen. Draco visszahúzódott és kibékült veletek.

-Csak velük. Én már akkor is megmondtam, hogy egy görény.- vágta rá Ron és erősebben kellett tartania, mert már nem is kapaszkodtam csak ott volt a kezem Blaise derekánál.

-Hermione jól vagy?- kérdezte Blaise.- Nem lenne szabad ilyen hamar legyengülnöd a varázsige után... hacsak a légnyomás nem nehezíti meg a légzésed.- ekkor hirtelen alábukott Csikócsőrrel. Már alig voltam eszméletemnél. Leérve a Rengetegbe, Blaise a karjába vett és futva indult el velem.

-Ugye Harry a szerelmed?- kérdezte tőlem. Nem válaszoltam. Szerintem nem is hallottam a kérdést.

-Igen, ő.- felelt Ron, a vezetőnket követve. Tudod, talán nem is beszélgetek el vele a szájbefogásól. Mégiscsak az életemet köszönhetem neki. 

-Sejtettem. Nem mertem oda leszállni ahol Harry van, de hamarosan megérkezünk.

 És rohantunk árkon-bokron át. Talán a Tiltott Rengeteg legsötétebb részén álltunk meg, pontosabban álltak meg velem, egy kis kunyhó ajtajánál. Az épület kintről is lakatlannak tűnt, de a belsejét nem múlhatta felül.

 Blaise kétszer nagyot és egyszer egy kicsit kopogott az ajtón, aztán azt mondta "Lumos tőlem" és benyitott. A falakról cafatokban lógott az ódivatú tapéta, a sarkokban pedig ki tudja hány száz éves pókhálók lógtak. A padló is tiszta piszok volt, míg az egykori berendezés romokban hevert a szoba közepén.

 Az egész épület egyetlen helyiségből állt, de pillanatnyilag egy árva lélek sem tartózkodott benne rajtunk kívül, sőt! A padlón friss, vizes lábnyomokat találtak (mivel engem letettek a kanapé helyére).

-Harry?!- kiabálta Ron, de Blaise befogta a száját.

-Pszt! - várt egy picit, de nem történt semmi, így elengedte Ront és megmagyarázta. -A Rend tagjainak megmondták, hogy intézzék el, hogy ne látszódjon a lábnyomuk, ha idejönnek. Így tudjuk csak fent tartani a látszatát, hogy ez egy elhagyatott ház.

-De akkor kié lehet ez a sok lábnyom?

-Inkább kiké?

-A halálfalóké.- feleltem Blaise helyett. Jobban voltam egy kicsit, de még nem bírtam felülni. Szerintem nem is három cseppet kaptam. Rég meg kellett volna halnom. - Blaise, hol van Harry?

-Ez jó kérdés.

-Alohomora!- hallatszott egy hang a padló alól, és az ajtó előtt a padlón hirtelen megjelent, és rögtön fel is csapódott, egy titkos kis csapóajtó. Ron és Blaise reflexből pálcát rántottak, amíg meg nem jelent egy ébenfekete hajú fiú. Persze, hogy Harry volt az. Ron le is eresztette a pálcáját, de a fiatal varázsló nem.

-Pénzt vagy életet?- kérdezte Blaise.

-Citromport.- felelte mosolyogva Harry. Erre Blaise is elmosolyodott és leeresztette a pálcáját. Ronnak fülig ért a szája, ami nem is csoda, hiszen túl sok ideje aggódtunk Harryért.    

-Jó újra látni titeket...- lépett hozzánk. Nagyon megváltozott. Valahogy...sokkal erősebb és nyugodtabb lett. Ám, amikor meglátott engem, amint kissé nehézkesen lélegezve ott fekszem a padlón, lehervadt a mosolya.- Hermione...

-Csak padlót fogtam...- beismerem, nagyon lapos poén volt.

-De hát mi történt?- nézett értetlenül Ronra.

-Majd később, Harry!- intette le Blaise, amit a felszólított zokon is vett.- Nincs sok időnk, sietnünk kell!

-Hová?- kérdeztem, miközben Harry és Ron segítségével felültem.

-Először meg kell innod a bájitalt, aztán hamar a Roxfortba kell érnünk.

-De hogyan?- faggatta Harry, miközben a testőre a zsebében kutatott.

-Bent hagytam a bájitalt a tarsolyomban.- mintha meg se hallotta volna a kérdést.- Ron, légy szíves hozd be! Én addig körülnézek, hogy hogyan is surranhatnánk vissza a kastélyba feltűnés nélkül.- s ezzel mind a ketten szapora léptekkel távoztak.

-Hermione...- térdelt le mellém. Neked sohasem hazudnék. Hiába fogadtam el, hogy mást szeret, attól még tiszta szívemből szeretem, de ez egy kettős érzés. Szeretem, mint szerelmem, és szeretem, mint testvérem. Gondolom érthető, hogy rosszul esett, hogy nem becézett. De tudom...lassan vissza kell térnünk a régi kerékvágásba. Például tegnap is veszekedtem Ronnal, hogy  hagyja békén Csámpást, aki csak játszott Cornenal, de ő váltig állította, hogy "az a parókás vaddisznó egy vérengző vadállat". Na mindegy, most nem ez a téma.

 Ez volt az utolsó négyszemközti beszédem Harryvel.

-Hogy történhetett ez?- fakadt ki.

-Mi?- kérdeztem, miközben ismét hátradőltem.

-Ez a...ez az egész...!- fogta meg a kezem. Nem akartam elmagyarázni neki, hogy megmérgeztek még pedig úgy, hogy csókolózás közben belemormogták a varázsigét a számba. Úgyis csak azt vette volna ki az egészből, hogy Draco megcsókolt én pedig hagytam. Amúgy egyáltalán nem hagytam! Legalábbis az első alkalommal rögtön az elején sikerült elszakadnom tőle, de a másodiknál erőszakosan magához szorított.  

-Ez semmi, Harry, tényleg semmi.

-Nem, ez nem az!- pattant fel és eleresztette a kezem.- Ha tényleg a barátod vagyok, ott kellett volna lennem veletek és meg kellett volna akadályoznom!- hümhüm...ismerős szavak, nem igaz?

-A barátság nem arról szól, hogy teljesen kihasználjuk a másikat! Nem vállalhatsz mindig minden felelősséget magadra!- oktattam ki, mivel megint elkezdett rágódni a dolgon. Nem válaszolhatott, mivel ekkor belépett Ron a bájitallal és Blaisezel. Az én szőke "megmentőm" (?!) Harry mellé sétált és kitépte egy hajszálát.

-Au!- hangzott a reakció.- Ezt most miért kaptam?

-Mert rosszkisfiú voltál.- könyökölt Harry vállára Ron egy széles vigyor kíséretében.

-Nem is.

-De.

-De nem.

-Ha az lettél volna, akkor szóltál volna nekünk erről az egész akcióról. Megjegyzem, hogy kötelességed is lett volna, amennyiben még a barátaidnak tartasz minket.

-Igazán befejezhetnétek. Most teljes nyugalmat szeretnék.- szúrt oda nekik Blaise, amitől csak érthetetlenül halkan sutyorogtak. Közben ő maga letérdelt hozzám és odaadta a bájitalt. Undorító íze volt!! Na jó. A Százfűlé- főzetnél azért jobb íze volt..., de annál bármi jobb!

Mikor megittam éreztem, hogy a fejembe száll és ettől a fejem is elnehezedett, s újra le kellett tennem. Csak egy pillanatra hunytam be a szemem, de az elég volt ahhoz, hogy álomba szenderüljek.

-Most jól van?- kérdezte Ron.

-Egyelőre igen. Harry, mikor került oda az a csapóajtó?

-Tegnap. Kipróbáltam pár ráolvasást és bűbájt. De, ha arra gondolsz, a halálfalók nem találták meg.

-Gondoltam, különben téged is magaddal vittek volna.

-Ez több, mint tény.- Ronnak muszáj volt hozzászólnia.

-Ti vigyétek le Hermionét az új rejtekhelyre, amíg én visszaküldöm Csikócsőrt egy levéllel a kastélyba. Dumbledore professzort feltétlenül értesítenünk kell...

-Ugye nem képzeled, hogy leviszem oda?- fújta fel magát Harry.

-Mert?

-Mert az hideg, mocskos és bármikor rátalálhatnak.

-Kétlem, hogy még egyszer visszajönnének.

-Én pedig nem.

-De rám bíztak téged és nekem az a fő feladatom, hogy megvédjelek, bármi áron.  

-Én viszont egy tapodtat se mozdulok Hermione nélkül! Nem fogom cserbenhagyni egy barátomat se azért, hogy TE elvégezhesd a rád kiszabott feladatot!- és Blaise megpróbált feltűnés nélkül a pálcájáért nyúlni, de Harry és Ron addigra már a torkának szegezték a pálcáikat. Közben én is ébredeztem, de rám persze senki se figyelt fel.

-Nem ajánlom, hogy akár egy meggondolatlan lépést is tegyél.- szűkítette össze a szemét Harry.

-Ok, ez jó vicc volt, de most már fejezzük be és menjünk, jó?

-Nem megyünk mi sehová!- vágta rá Ron.

-Fiúk, mi történt?- jelent meg a zavarodott mosoly az arcán, miközben észrevétlenül tovább araszolt a keze a pálcájáért. 

-Lebuktál, Blaise. És Dumbledore professzor is tisztában van az árulásoddal.- tájékoztatta Harry.

-Roppendro!- kiáltottam a földről, mikor a gyanúsított megmarkolta a pálcáját. Az egyszerű kis bűbáj hatására, Blaise teljes testét kötelek béklyózták be. Elvesztve egyensúlyát, a földön kötött ki és onnan nézett fel ránk. Véleményem szerint leginkább egy szőrös kötözött sonkára hasonlított, de talán hagyjuk a részleteket.

-Hermione… mit csinálsz?- bámult rám tágra nyílt szemekkel, amíg Harry és Ron felsegítettek.- Miért csináltad?

-Mert… láttam, hogy Harry és Ron támadóállásban neked szegezik a pálcáik, te pedig álszenten beszélsz, miközben észrevétlenül kutattál a pálcád után.

-A pálca…- jutott hirtelen Harry eszébe, de már túl késő volt. A következő pillanatban a kis légtért sűrű; fehér füst töltötte be. Harryvel fuldokolva léptünk ki a kisház ajtaján. A nyitott ajtónál olyan gyorsan szállt el a füst, amilyen gyorsan megjelent. Persze Blaisenek nyoma veszett, de ami ijesztő volt, hogy Ronnak is! Én azt hittem, hogy kijött velünk, de nem…elrabolták!!

-Meg kell találnunk, Ront!- halászta elő a pálcáját Harry.

-De hogy? Bárhová mehettek.      

-Egy helyre nem. –kérdőn néztem rá.- A levegőbe. Csikócsőr még itt van.

-Remek. Most már csak a Tiltott Rengeteget kell átkutatnunk. Egy év alatt átvizsgálhatjuk a peremterületeket!

-Én nem fogom itt hagyni Ront.- nézett rám jelentősség teljesen és Csikócsőr felé vette az irányt. Mélyen meghajolt a hipogriff előtt, s közben végig fent tartotta a szemkontaktust.

-Harry, én sem akarom itt hagyni Ront, de nincs más választásunk! Képtelenség, hogy megtaláljuk, segítséget kell szereznünk!- kibontotta a csomót, amivel Csikócsőrt odakötözték, majd megbotránkozva nézett rám.

-Hermione, ha nem keressük meg Ront, amíg van esélyünk rá, lehet, hogy mikor viszontlátjuk már… már halott lesz!- a szemei szikrákat szórtak, ugyanakkor fellángolt benne az a fanatikus eltökéltség, ami mindig jelentkezik nála, hogyha van egy megérzése, vagy ki akar deríteni valamit. Kivételesen megértem őt. Mégis a legjobb barátjáról volt szó. Jóban- rosszban, együtt… ezt az esküt tettük és eljött az idő, hogy mindent megbocsássunk a másiknak. Az összes kicsi, vagy akár nagy hibáját… mindent.

-Rendben, de egyikünknek segítséget kell hívnia. Csupán ketten vagyunk a halálfalók ellen, s bár bízom az erőnkben, de ésszerűtlennek tartom, hogy csak úgy rárontsunk egy csapat jól képzett varázslóra és boszorkányra.- sosem voltam még olyan hidegvérű, mint akkor.

-Rendben.- enyhült meg. Első eset, hogy nem kellett hosszasan győzködni.- Én keresem, Te addig repülj vissza Csikócsőrrel a Roxfortba.

-Tessék?- ijedtem meg.- Én…repüljek?- kétkedve néztem szegény Csikócsőrre. Igazából nem félek a repüléstől, de nem is éppen a kedvenc elfoglaltságom... hogy is mondjam, van annál biztonságosabb is. Például a szilárd talaj. 

Megfogta a kezem és elkezdett húzni, de minden erőmmel küzdöttem ellene. Abbahagyta és felém fordult. Immáron mind a két kezemet birtokolta. Éreztem, ahogyan az arcom egyre jobban lángol és a szám is kiszáradt. Nem hallottam sem a baglyok vészjósló huhogását, sem a vérfarkasok vérfagyasztó vonyítását. Csak a szívem dobbanását hallottam, ami egyre hevesebben és hevesebben vert. Megszűnt körülöttünk a külvilág.

 Ott álltunk kéz a kézben a Tiltott Rengetegben, miközben elkezdett hullani az idei első hó. Mivel egy kicsivel nulla fok fölött volt a hőmérséklet, a hópelyhek rögtön földet érésükkor elolvadtak. Mégis… hűtötték az arcomat és pár pillanat elejéig, láthattam Harry éjfekete hajában a kristályos alakjuk. Képtelen voltam egy lépést is tenni. Olyan volt, mintha érkezésükkor odaláncoltak volna, hogy ne térhessek ki az érzéseim elől. 

 Szóra nyitottam a számat, de félbehagytam a mozdulatot, így csak apró lehelet felhőcskét csináltam.

 Furcsa érzés keringett bennem. Úgy éreztem szeret, hogy ő is…, hogy fontos vagyok neki, hogy félt…

 Ez volt az utolsó meghitt pillanatom Harryvel.

-H…Herm…- kezdte rekedten.- Hermione…ööö…ööö…- talán nem jött ki hang a torkán, vagy csak nem találta a szavakat.- Szeretném el…ööö…

-Igen?- kérdeztem suttogva. Igazából ez volt a lehetséges legnagyobb hangerőm abban a pillanatban.

-Ö...hát…szeretném elmondani, hogy…sietnünk kell és tudom, hogy képes vagy rá.- hadarta el és elengedte a kezem. Válaszként csak bólintottam, míg ő felsegített Csikócsőr hátára.

-Harry…- néztem vissza rá, mielőtt megindultunk volna.

-Igen?

-Légy óvatos!- és hirtelen átöleltem, aminek az lett a következménye, hogy leestem Csikócsőrről. Tulajdonképpen ez nem is volt baj, mert végig Harrybe csimpaszkodtam. Ez csak egy baráti ölelés volt, elvégre is nem bálba indultunk!

 Elengedtem és felmásztam Hagrid imádott hipogriffjére.

-Rendben.   

Belekapaszkodtam Csikócsőr nyakába és ő nekiiramodott. Először a földön vágtázott, majd felemelkedésünkkor. Rémálmaimban se éljem át még egyszer! Ahogyan csapkodott a szárnyával, fel- lelifteztünk. Először összerándult a gyomrom, aztán kezdtem rosszul lenni. Nem ittam semmit, de úgy éreztem mindjárt rám tör a szükség… és a hányinger is kerülgetett.

 Arról nem is beszélve, hogy halálra rémültem, amikor megjelent előttem egy dementor. Csikócsőr kikerülte, de belém ekkor hasított a felismerés. Semmilyen védő bűbájt, semmilyen eltűntető bűbájt nem alkalmaztunk!!

 Látnak minket!!!

 Tudom, hogy a dementorokat amúgy sem lehet átverni ilyen egyszerű kis trükkökkel, de a halálfalókat igen. Ebben a pillanatban azonban csak sikítani tudtam, ahogyan zuhanó repülésben haladtunk a föld felé.

 Körülöttünk egyre több és több alak jelent meg. Immáron nem csak dementorok százai, hanem halálfalók is.

 Nem tudtam eldönteni, hogy a dementoroktól, a halálfalóktól vagy a becsapódástól kellene jobban tartanom, úgyhogy egy meggondolatlan pillanatban felfelé irányítottam Csikócsőrt, aminek az lett az eredménye, hogy a rákövetkező percben megjelent előttünk egy dementor. Mielőtt tovább haladhattunk volna, rothadó csontos kezével megragadta a nyakam és „leemelt” Csikócsőrről, aki megpróbált megvédeni, de pár halálfaló kábító átkot küldött rá. Borzalmas látvány volt végignézni, ahogyan eszméletlenül zuhan a mélybe. Becsuktam a szemem, s mikor legközelebb kinyitottam, leírhatatlan látvány tárult a szemem elé.

 A dementor hátrahajtotta csuklyáját és felkészült a csókra, ellenben én minden erőmet megfeszítve összeszorítottam az ajkaim. A koponyáján sok száz éves rothadó, bűzlő húscafatok lógtak, álkapcsa nem is volt, a szeme helyén pedig…khm…inkább nem részletezem tovább…még most is forog a gyomrom, ha belegondolok.

 Hiába próbáltam szabadulni, nem engedett, sőt! Egyre közelebb húzott magához, miközben a többiek is odagyülekeztek. Hiába is értem volna el a pálcám, minden valószínűséggel lefegyvereztek volna.

 Egyszer csak suhanó átkokra lettem figyelmes. Igen, megtámadták őket!! Ez az én nagy lehetőségem!

 Kitapogattam a pálcám, megmarkoltam és egy kicsit belendülve, gyorsan kiáltottam a bűbájt:

-Expecto Patronum!- és bejött. Gondolhatod kire gondoltam közben…:)

 A patrónusom elérte, hogy a dementorok eltávolodjanak tőlem. Nyilvánvaló, hogy mi történt ezután. Elkezdtem zuhanni, csakhogy valaki, aki történetesen egy Tűzvillámot használt, elsuhant mellettem, s közben megragadt a karom.

 Lefelé száguldottunk, versenyt futva a széllel és a dementorokkal. A Tűzvillám tényleg a világ leggyorsabb seprűje. Nem mintha sok seprűn ültem volna egész eddigi életemben, de ha ennél gyorsabban száguldanak a kviddics meccseken, biztos lerepül a bíró parókája.

 Az erdőbe sűrűjébe érve a fák között szlalomoztunk, nyomunkban pár dementorral és halálfalóval. Végül sikerült leráznunk őket és biztonságosan földet értünk. Alig bírtam elhinni, hogy tényleg föld van a talpam alatt.

-Ron…egyszerűen szenzációs voltál!- ugrottam a nyakába. Ez egy ilyen nap volt.

-Ööö…köszönöm.- nyögte ki mikor végre elengedtem.

-De…várj…Te az előbb még nem…

-Találkoztam Harryvel és kicseleztük Blaiset.

-És hol van Blaise?- megállt és a szemembe nézett.

-Az a helyzet, hogy képtelen volt teljesíteni a nyáron kapott feladatát…- később kapott még egy utolsó esélyt is.- ezért azt több, mint egy hónapja átadták valaki másnak és ő ez idő alatt tényleg átállt a mi oldalunkra.- ledermedtem. Nem kellett elmondania, hogy tudjam mi lett a büntetése.   

-Draco kapta a feladatát?

-Igen.- többet nem kérdeztem némán haladtunk egymás mellett. Később azt is megtudtam, hogy a prefektusi fürdőben Draco ütött le és Blaise mentett ki a medencéből. És ezért éreztem édes mentol illatot, mert miközben a karjában rohant velem a gyengélkedőre, megcsókolt. Nem nehéz kitalálni miért. Neki tényleg fontos voltam. Nem az a gyerekes szerelem voltam számára. Ugyanannyira szüksége volt rám, ahogy nekem Harryre... és én megbántottam, megvádoltam ahelyett, hogy megbeszéltem volna vele a dolgot.

 Még most is szörnyen érzem magam emiatt. Azt hiszem jobb, hogy kiderült és Harry tudja mit érzek iránta, még akkor is, ha számára barátként vagyok fontos. Őszintének kell lennünk egymáshoz, még akkor is, ha fáj vagy ha nehéz, mert sosem tudhatjuk mi fog történni. És ehhez nem kell egy háború, nem kellenek ellenségek sem. Elég egy kisebb hiba is és bánni fogjuk, hogy nem mondtuk el, amíg volt rá esélyünk.

 Az események utáni napokban tudtam meg, hogy a segítség azért érkezett, mert Harry azt ígérte Dumbledore professzornak, hogy egy óra multával üzenetet fog küldeni, amit nem tett meg, így arra következtettek, hogy valami baj történt. Állítólag teljesen elfelejtette, különben nem küldött volna el engem.

  Fentebb már említettem, hogy csak némán ballagtunk egymás mellett. Nos, azt kihagytam, hogy órákig bolyongtunk, mert teljesen eltévedtünk. Legalább háromszor mentünk el ugyanazon fa mellett. Aztán találtunk egy kis csermelyt és annak a folyásirányába haladtunk.

   Már réges- régen besötétedett, mikor kijutottunk az erdőből. Borzalmas látvány tárult a szemünk elé. Tanár, diák, auror, kentaur mind ott hadakozott a halálfalókkal, a sárkányokkal, az óriásokkal, vámpírokkal, vérfarkasokkal és még ezernyi lénnyel, köztük a dementorokkal is. A Roxfort tó felöli oldala lángolt, ahogy sok helyen a fű is. Az udvar lejtős részén láttuk, hogyan folyik le a vér és azt is láttuk, hogy hányan haltak már meg. De ebben a pillanatban senkit sem érdekelt a veszteség.

 Az élők azon fáradoztak, hogy kiontsák mások életét.

 Ronnal Harryt kerestük, de sehol sem találtuk, ellenben észrevettük Dumbledore professzort is a hadakozók között, illetve egy sárkány minket is kiszúrt magának. Ötletünk sem volt, hogyan is győzhetnénk le, úgyhogy elfutottunk, s nyomunkban lángolt minden.

 Ismét betértünk az erdőbe, hogy egy kisebb kerülővel ismét a csatatéren lehessünk. Ám utunk során számos varázslény, köztük pár kiméra is megtámadt minket. Őket könnyebben leszereltük, mint a Walesi Zöldet szereltük volna.

 Visszakanyarodva, s már csak párméterre az udvartól, egy eszméletlenül fekvő alakot vettünk észre.

  Odasiettünk és magunk felé fordítottuk, hogy láthassuk az arcát. Taláron keresztül is éreztem, hogy jéghideg a teste. Amikor megpillantottam az arcát, a kezem remegni kezdett és egész valómban reszkettem. Nem féltem. Valami meghatározhatatlanul rossz érzés lett úrrá rajtam.

 Felnéztem Ronra és ő is ugyanúgy reagált, ahogy én.

 Ott feküdt előttünk holtan Voldemort nagyúr, a teljes valójában. Pontosan olyan szörnyű volt, ahogyan Harry mesélte. 

  Kissé megnyugodtunk. Azt hittük Harry jól van és valahol a csatában harcol még, s közben szétkürtöli, hogy megölte mindenidők legsötétebb mágusát, de sajnos nem ez történt.

  Hátrafordulva ugyanis, még egy fekvő alakot pillantottunk meg. A lehetséges jó hírtől megjelent mosolyom kezdett eltűnni. Először lassan mentünk közelebb, majd gyorsítottunk a lépteinken, míg végül rohantunk.

  A fekvő ember ugyanazokat a ruhákat viselte, amiket Harry.

  Ron beelőzött és szinte odavetődött a fekvőhöz. Őt nem kellett a hátára fordítani ahhoz, hogy lássuk az arcát. Azt az arcot, amit évek óta ismerünk, a legjobb barátunk arcát.

-Harry. Harry!- rázogatta Ron és egy kicsit pofozgatta is szegényt az arcán, de semmi sem történt.

  Nem. Én képtelen voltam letérdelni hozzá és szólongatni, mikor nyilvánvaló, hogy nem fog felébredni.

-Harry, kelj fel! Megölted őt! Megölted Tudodkit, térj magadhoz Harry!- de minden hiába.

  Egy könnycsepp gördült le arcomon. S még rengeteg követte, ahogyan lassan felfogtam mi is történt. Most tényleg…

-Ron, Ron! Fejezd be!- könyörögtem neki sírva.

-Csak alszik, csak elfáradt!- kiáltotta nekem és tovább rázogatta legjobb barátját. Elszállt az erő a lábamból és összecsuklottam. Hosszú ideig nem bírtam rávenni magam, hogy hozzáérjek. Túlságosan fájt volna. Fájt volna, hogy akit nemrég még átöleltem, akiről nemrég még fantáziáltam és akivel kapcsolatban nemrég még az volt a legnagyobb bajom, hogy elolvasta a naplómat, most jéghideg.

  Hogy dermedten fekszik előttem és tudom, hogy soha többé nem fog semmilyen értelmetlen teóriát kitalálni, hogy soha többé nem fogja szidni Pitont, hogy soha, de soha nem láthatom még egyszer mosolyogni…

  Végül a mellkasára hajtottam a fejem és hevesen dobogó szívvel, vörösre sírt szemekkel próbáltam meghallgatni a szívverését, de semmit sem hallottam.

  Ron végi reménykedő szemekkel nézett rám és én képtelen voltam megmondani neki, hogy semmi, hogy már nem ver a szíve.

  Abban a pillanatban, hogy felemeltem volna a fejem, éreztem valamit. Kissé jobban odanyomtam a fülem a mellkasához és igen. Hallottam.

 Düb-düb…düb-düb…szólt a szíve, s hirtelen felkaptam a fejem. Felcsillogtak a szemeim, s g néztem Ronra.

-Él, él, él!!- hadartam neki, még mindig sírva. Immáron az örömkönnyek csillogtak az arcomon.

-M…mi?- hirtelen nem bírta felfogni.

-Még él!!

-De hát…- kezdte felfogni.

-Harry életben van.- és végre felfogta. Mindkettőnk arca felderült.

-Segítséget kell hoznunk neki!- hadarta Ron.

-Keressük meg Dumbledore professzort!- lélekszakadva rohantunk. Többé nem számított, hogy a kis Walesi sárkány pirítóst akart csinálni belőlünk, mert szinte nevetve kikerültük.

  Megtaláltuk Dumbledore professzort, aki elvitte Harryt a Szent Mungóba, de előtte megkért minket, hogy ne szálljunk be a harcba, hanem kiáltsuk szét, hogy Voldemort meghalt.

  Megtettük, s egy egészen várható dolog történt. Akik csak gyávaságból álltak Tudjukki oldalára, elég hamar leléptek. Pár óra alatt vége szakadt a csatának.

  Nagyon sokan haltak meg. Például Draco. Őt egyáltalán nem sajnálom, legfeljebb az emberi életet. De meghalt még Mordon professzor, Alexandra, Vector professzor, Seamus és Luna is.

  Harryt az egész világ ünnepelte, s mikor egy hét múltán még mindig megviselten kiengedték, hatalmas tömeg fogadta a Roxfortban. Mindenki látni akarta a híres Harry Pottert, aki legyőzte Őt Akit Nem Nevezünk Nevén.

  Tulajdonképpen Harryt még Blaise mérgezte meg, mert azt mondták neki, hogy az, az utolsó esélye, ha megöli Harry Pottert. Szerencsére ez nem sikerült, bár a Fiú Aki Másodszorra Is Túlélte (hogy Rita Skeetert idézzem) átaludta az egész gyászhetet.

  Hiányzik Seamus, Luna, Lupin professzor, Alexandra, Vector professzor, de még Mordon professzor is, rengeteg halálfaló Azkabanba juttatója.  Sőt, a tettei ellenére még Blaise is hiányzik egy kicsit.

  Most hétfő ellenére is roxmortsi napunk van. Most lett vége a hivatalos gyásznak és ma még nem tartanak nekünk normális tanórát, csak holnaptól fogunk belehúzni, hiszen rengeteg bepótolni valónk van.

  Harry nagy örömére Piton professzor visszajön bájitaltanárnak. A mágiaügyi miniszter pedig, most kapaszkodj meg (!!), Tonks lett! Igazából nem is akarta megpályázni, de Dumbledore beajánlotta őt. Sok feladata lesz még, az egyszer biztos.

  Ja…és van számodra egy örömhírem. Végre rendbe hoztalak! :)  Tudom, kicsit régen ígértem, hogy majd ha visszaértem a Roxfortba, de most végre megcsináltam! Szóval… Boldog elő karácsonyt! 

  Tudod…most itt ülünk a Három Seprűben Harryvel, és várjuk, hogy Ron végre visszaérjen a vajsörünkkel. Tudom, hogy csúnya dolog, hogy társaságban írogatok, de kivételesen elnézik nekem.

 Áh…végre itt van Ron!

 Nenene!!!

 A mandragóráját már… Hogy lehet valaki ennyire kétbalkezes?! Végre valahára rendbe hoztalak, erre Ron leöntött vajsörrel. Persze most mehet vissza egy másikért, mert sikeresen el is ejtette.

 Jujj…már csak pár sorod van… Ki kell találnom valami befejezést… mondjuk…

Koccintsunk az örök barátságra!

Á…ez nem jó…

-Hermione…- nézett rám az előbb Harry. Szegény még mindig sápadt egy kicsit, de már határozottan jobban néz ki.

-Igen?

-El kell mondanom valamit. Ezt már nagyon régóta próbálom neked elmondani és megbeszélni veled, de valahogy…sose…sose volt rá …esélyem. Illetve…nem esélyem nem volt rá…- kissé elpirult…jaj ne…- csak…szóval, hát például a vonaton…- jaj ne! Még mindig nem tisztáztam vele, hogy szerelmes vagyok belé, de megpróbálok kiszeretni belőle. Pont most kellett előhoznia…ne…- meg  a kisházban meg még nagyon sok helyen próbáltam szóbahozni, de… nem ment.

-Harry…

-Lécci hallgass végig, így is nehéz…szóval, gondolom Te is emlékszel mit csináltunk a kúriában… és tudom, hogy neked ez mennyire rosszul…esett meg bántott téged…, de akkor még nem mondhattam el. Én se értettem, de… aztán rájöttem és beszélni akartam veled, de te… féltél tőlem vagy talán egy kicsit utáltál is, nem tudom…- MOST MI A JÓSÁGOS KOALÁRÓL BESZÉLÜNK?!- szóval…hát…öö… én megértem, hogy hogyan érzel irántam, de…öö…hát…ú…úgy fair, ha bevallom…, hogy…én…szeretlek.

-Mi?

  Hermione S. Granger naplója

  1996. június 24- november 20. 

Írói megjegyzés: Vége... Új év, új napló...vagy inkább az előző folytatása...? Nos, majd meglátjuk...

A második és egyben utolsó rész címe: