Roxmorts, 1996. november 20.- hétfő

Kedves Naplóm!

 Tudom, hogy már régen nem írtam, de nem volt alkalmam. Annyi minden történt az elmúlt két hétben (például rájöttem, hogy a karkötőmmel és a tollam segítségével hamarabb fényt deríthettem volna az igazságra, hogy mi is történt valójában a prefektusi fürdőben), hogy alig bírom összefoglalni. Természetesen megpróbálom és közben imádkozom, hogy még kiférjen a mondandóm, hiszen már csak pár oldalad van hátra:(

 Annyira szeretném, ha még lennél nekem! Észre se vettem, pedig rengeteget köszönhetek neked. Segítettél megérteni, hogyha a szerelem bonyolultnak is látszik...hááát...akkor is az. A szerelmi csalódásomon viszont tényleg sikerült átsegítened. A napokban ugyanis ráébredtem egy fontos dologra. Tényleg szerelmes voltam(vagyok) Harrybe, így amikor megtudtam, hogy mást szeret nagy fájdalom ért. Megpróbáltam túl tenni magam rajta, de a szívemet szorongató érzés felül kerekedett rajtam. Ekkor jött a nagy kiborulásom, amikor is kitomboltam magam a festékek segítségével. Véleményem szerint ez volt az a pont, amiután legbelül elfogadtam, hogy vannak olyan dolgok, amikre hiába törekszünk, sohasem érhetjük el. Persze még most is fáj, de már érzem, hogy a teljes felejtéshez nincs szükség másra csak időre. Rájöttem, hogy az sem megoldás, ha mindenkit elzavarok magamtól. Bár tény, hogy ilyen esetekben az ember úgy érzi, hogy egy kis magány segít, csakhogy nem kell sok ahhoz, hogy túlzásokba essünk. Még a legnagyobb fájdalom után sem áll meg az élet, legyen szó szerelemről halálról vagy egyéb problémákról. Ez a végső következtetésem... illetve, még be kell ismernem, hogy túldramatizáltam ezt az egész szerelem- ügyet. Így visszaolvasva...ez az állandó hiszti inkább szánalmasan röhejes, mint szívszorító volt. Harry ugyanis bármennyire is fontos nekem, csak egy fiú a sok közül és még jöhet vagy száz másik, akik közül majd egy, biztosan az igazi lesz. Ráadásul, ha ennyire fontos volt nekem, akkor küzdenem kellett volna, nem pedig némán szenvedni. Megérdemeltem, amit kaptam.   

 Szóval, ha majd egy szép napon találkozol egy másik naplóval, aki nagyon megtetszik neked, de mondjuk ő mást szeret, akkor őszintén nyílj ki neki, ne halogassd a mondandód. Ha pedig kosarat kapsz, akkor se csüggedj, mert valahol a nagyvilágban már tűkön ülve vár rád az Igazi, hogy elfeledtesd vele az ő problémáit.

 Mielőtt további lelki részletekbe bocsátkoznék, szeretném végre megosztani veled a történteket.

 Ott tartottunk, hogy Ron szólt nekem, hogy keljek fel, mert híreket kapott Harryről.

 Mivel hirtelen rám tört az álmosság, nem igazán akaródzott felkelnem. Akár egy hétig is bírtam volna aludni, de szerencsére Ronnak sikerült némi életet lehelnie belém. 

 Furcsa érzés volt egyszer csak azon kapni magam, hogy az alagsorban futok Ronnal az oldalamon, miközben szilárd meggyőződésem szerint az imént még javában aludtam. Valószínűleg magával ráncigált.

-Ron, Ron, Ron!- lihegtem és hirtelen leálltam. Alig kaptam levegőt. A lábaimból ismét elszállt az erő, összecsuklottam.

-Hermione, ne a cél előtt!- fordult vissza és letérdelt hozzám.

-Nehm...nehm bírom tovább!- fakadtam sírva és előre buktam macska pozícióba, hogy jobban kapjak levegőt.

-Dehogynem! Muszáj, már csak két forduló!- nézett aggódva a folyosó vége felé.

-Nem megy!- hadartam továbbra is küzdve az életemért. Komolyan fulladoztam. Olyan volt, mint egy asztma roham.

-Mennie kell! Segítek! Nem kaphatnak el! Nem lenne szabad itt lennünk! Nem tudhatják meg!- pánikolt Ron, de én csak annyit bírtam felfogni az egészből, hogy valami nagyon fontos dologról van szó.- Gyere!- állt fel és a karomnál fogva engem is elkezdett felhúzni, de minden erőmmel küzdöttem ellene.

-Minek?! Már úgyis mindegy!- kiabáltam fuldokolva, ami valljuk be, egy kicsit lehetetlennek tűnik.

-Ez nem igaz!- nézett rám szigorúan. Még sosem láttam olyan határozottnak és makacsnak, pedig volt alkalmam megcsodálni a makacsságát például, ha vitáztunk.

-De igen! Harry halott! Valószínűleg még aznap megölték, amikor elrabolták! Ha pedig elmenekült, akkor is csak pár napig bujdoshatott, Ron! Már vége...!!- hát, erre most mit mondjak? Én is megérem a pénzem. Különben is, sose voltam optimista. Én mindig is realista voltam. Persze nem úsztam meg szárazon a mondataimat. Ó nem-nem, Ron nem harapta le a fejem. Épp csak annyi történt, hogy már egyáltalán nem kaptam levegőt.

 Pillanatok alatt forogni kezdett a világ és könnyeztem, ezért becsuktam a szemem. Csak hallottam, hogy ő idegesen rohangál fel és alá, segítségért kutatva. Végül mikor már elterültem a földön, újra letérdelt mellém és odahajolt hozzám. Persze én izegtem- mozogtam továbbra is, de őt ez nem érdekelte. Megpróbált szájon át lélegeztetni. Remélem mondanom sem kell, hogy sikertelenül járt.

 Már elvesztettem az eszméletem. És ezúttal alkalmazom a nyári szerzeményeim. Egy csuklyás alak rohant felénk.

-Én vagyok az!- mondta a pálcájáért nyúló Ronnak.

-Meghal!- hangzott a helytelen szószerkezet. A férfi a földre ereszkedett és a mellkasomra hajtotta a fejét, aztán rám emelte a pálcáját és idegesen mormolni kezdett egy varázsigét. Nem telt bele sok idő és én hirtelen újra levegőhöz jutottam. Magamhoz tértem, de a bal agyam, úgymond elég zsibbadt volt még.

 Helyre állt a légzésem és pár perc múlva már fel is ültem. A varázsló lehajtotta a csuklyáját és én megláttam a gyűlölt arcot. Most sem értem, hogy tulajdonképpen milyen erő is vezérelt, de a torkának ugrottam és ténylegesen elkezdtem fojtogatni. Ron csak nagy vesződségek árán tudott lefogni.

-Elég lett volna egy egyszerű köszönöm is...- állt fel zihálva az áruló.

-Majd adok én neked köszönöm-öt! Ron, azonnal engedj el!- kapálóztam teljesen hiába, hiszen ő jóval magasabb volt nálam és még le sem ért a lábam.

-Hermione csendesebben ordibálj!- suttogta Blaise.

-Még...- kezdtem volna, de RON- akivel el fogok még beszélgetni erről- befogta a szám.

-A mi oldalunkon áll!- magyarázta Ron, csakhogy nekem az- az érzésem támadt, hogy talán ő is csak egy halálfaló.

-És Harry él és virul, de ezt Dumbledore is tudja. Ha akarod meg is kérdezheted, de nekem el kell mennem Harryhez, mert én vagyok az ügyeletes őr.- közölte a tényeket én pedig egy kicsit lenyugodtam, ezért Ron levette  kezét a számról.

-Hazudsz!- néztem összeszűkített szemmel a mélybarna szemébe.- Dumbledore professzor biztosan elmondta volna nekünk, hogyha ez csak egy trükk lenne! Ráadásul ott van a karodon a Sötét Jegy! Vagy talán azt csak ráfestetted?- kérdeztem gunyorosan. 

-Nem! Mivel Perselus Mágiaügyi Miniszter lett, a Sötét Nagyúr új megbízásokat adott neki, amik miatt Perselus képtelen volt a többi feladatát is ellátni, így a Sötét Nagyúr jobbnak látta másra bízni az ő régi feladatait. Itt jövök én a képbe.

-Na persze...és azért lettél halálfaló, hogy a Rend tagjainak legyen kéme! Azért én se ma jöttem le a falvédőről.

-Miről?- vonta fel a szemöldökét Ron.

-Ez egy mugli szólás.- intettem le. Különben is. Mit szól bele azok után, hogy képes volt lefogni egy fegyveres halálfalóval szemben?!

-Hermione, hidd el, hogy soha, de soha nem ártottam volna Harrynek! A barátom és még mindig él! És ha el is raboltak volna, őt ismerve úgyis megszökött volna!- a sokszínű kis...

-Gondolod, hogy hitelt adok egy olyan szavának, aki "Sötét Nagyúr"- nak nevezi Voldemortot?!- újra éreztem, ahogyan szétáramlik bennem az erő.- Csak a halálfalói hívják így!

-Hisz félig az vok, muszáj volt megtanulnom.- micsoda rémes szokás, hogy nem mondják ki a teljes szót. Most őszintén! Letört volna a nyelve, ha azt mondja "vagyok", "vok" helyett? Erősen kétlem.

 Mivel teljesen lehiggadtam és nem is kiabáltam, Ron elengedett végre.

-Rendben, tegyük fel, hogy hiszek neked. Nektek.- néztem Ronra.- Hol van Harry?- újra kezdtem elgyengülni.

-Hisz épp azt akarom elmondani, hogy nem mondhatom el, viszont épp oda tartanánk, ha végre elindulnánk.

-Tényleg azt hiszed, hogy elindulok veletek egy olyan helyre, amiről fogalmam sincs, hogy hol van?! Nem, akkor inkább a Roxfortban maradok.- kénytelen voltam belekapaszkodni Ronba.

-Ha nem bízol meg bennünk, akkor a végén még tényleg halott lesz mire odaérünk!- felválta kapkodtam a tekintetem egyszer Ronra, egyszer Blaisere.

-Rendben, csak siessünk.- miért nem hallgattam a megérzésemre?

-Kint vár Csikócsőr. Tudsz futni?

-Kétlem.- hirtelen a karjaiba kapott és elkezdett futni velem. Biztos sokat erősített.

-Ne maradj le, Ron!- amíg el nem értük Csikócsőrt, nem beszéltünk többet. Blaise rászórt pár egyszerű bűbájt és már suhantunk is az őszi széllel.

-Hermione, mondd, kibe vagy őrülten szerelmes?- kérdezte. Éreztem, ahogyan Ron ölelése kissé szorul. Akarva vagy akaratlanul, de én is erősebben kapaszkodtam Blaisebe.

-Nem képzeled, hogy a szerelmi életemről fogunk bájcsevegni, ugye?- egek! Olyan voltam, mint egy harapós palota pincsi!

-Kell a főzethez a szerelmed hajszála!

-Mondd, tulajdonképpen Te miről beszélsz?

-Fel se merült benned a kérdés, hogy miért vagy ilyen fáradékony hirtelen, és hogy miért is akartál megfulladni az előbb?- és tényleg. Az izgalmak teljesen elfeledtették velem a gyanús jeleket. Pedig nem a fulladásom előtt egy órával kezdtem rosszul lenni, az biztos. 

-Neked van ötleted?- közben átszeltük a Tiltott Rengeteget is. Lassan teljesen ismeretlen tájra értünk. Már csak a kopár hegyvidéket láthattuk.

-Nem, én tudom is a választ. 

-Igen?- lepődtem meg. Hozzátenném, hogy nem volt nehéz tudnia a választ. 

-Igen. Megmérgeztek. Egy ősi kínai bájitallal. Szigorúan a feketemágia eszköze, de szerencsére nem sokan képesek az előállítására és ennek nem feltétlenül a hozzávalók hiánya az oka. Még talán Perselus is nehézségekbe ütközne az elkészítésében. Igazi méregkeverő mesternek kell lenni ahhoz, hogy az ember elérje a kellő hatást.

-De ki lehetett volna képes?- alig kapaszkodtam belé, így főleg Ron tartott, aki velem együtt zuhant volna, ha elengedem Blaiset. Szerencsére kiváló egyensúly érzéke van. Talán ez az egyetlen haszna a kviddicsnek.- Pillanatnyilag az egyetlen esélyes Ginny lenne, de ő nem lenne képes ilyet tenni.

-Ez igaz. Amúgy is kétlem, hogy ő lett volna. Persze, ha a saját nemedhez vonzódsz, akkor talán...

-Ezt meg hogy érted?- elvörösödtem. Ez volt az első alkalom, hogy fogalmam sem volt valamiről, még hallomásból sem. Szörnyű érzés volt.

-Úgy, hogy nem elég megitatni a mérget, meg is kell utána csókolni az áldozatot. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem így van.- én viszont tegnap előtt utána néztem a zárolt részlegben, egy teljesen új "Ősi kínai varázslatok gyűjteménye III" kiadásban.

 "Fugger- egy ősi kínai bájital. Az elkészítéséhez feltétlenül szükséges a sellőpikkely, az unikornis szarv, a kentaur pata és egy óriás vére. A bájital alapja tulajdonképpen a szerelmi bájital, bár annak elkészítésénél ki kell hagynunk az utolsó részt, és ekkor kell hozzáadnunk a porrá őrölt, szárított sellő pikkelyt. Ha ezzel kész vagyunk 10- 15 percig forrni hagyjuk, s abban a pillanatban, hogy a sárga főzetben kék fény villan, hozzá kell adnunk a frissen morzsolt óriás vérrel átitatott egyszarvú, másnéven unikornis szarvát. Ha ezzel kész vagyunk, kiöntjük egy üvegcsébe és hülni hagyjuk. Amint elérte a szobahőmérsékletet, az aprított kentaur patát is hozzá adjuk, majd lezárjuk az üvegcsét és 12 napig tároljuk lefagyasztva.

 A bájital készítésénél nem csak az a veszély állt fent, hogy a hozzávalók pontatlan mennyiségének beszerzése közben megölték a mágust, hanem az is, hogyha belélegezte a bájital erősen terjengő, mérgező füstjét.

 Három cseppet kellett hinteni a kiszemelt italába vagy ételébe. Ezután még fél órán belül meg kellett csókolni azt, s közben  egy varázsigét is el kellett mormolni, különben az áldozatnak csak legyengült a szervezete, de nem halt meg.

 Először mindig az idegeit készíti ki, majd a szervezetét is. Mivel akadályozza az oxigén sejtekhez jutását is, az izmok lassan elernyednek, működés képtelenné válnak. Ezért sokszor előfordult, hogy az áldozat nem is fulladásos halált halt (amit a csók és a varázsige eredményezett volna), hanem egyszerűen végelgyengülésben halt meg.  

 A legeredményesebb ellenszernek a szerelmi bájital bizonyult. Ebbe további adalékként utólag bele kell tenni az áldozat szerelmének hajszálát és egy kis lándzsás útifüvet. Sajnos ez a bájital is okozhat halált, mivel a lándzsás útifű gyakran vált ki erős allergiás reakciót. 

 Ennek a bájitalnak az elkészítéséért életfogytiglani azkabani fogság jár 1747 óta. Ugyanis 1647-ben Tanyja Orslav, az akkori Mágiaügyi Miniszter, Oliver Krum szeretője megölte a bolgár származású minisztert. Mivel a bájitalt nem lehet kimutatni a szervezetben, így egy egyszerű betegségnek tűnt, csakhogy Tanyja asztalának fiókjában megtalálták az elveszettnek hitt ősi receptet és a kész főzettel teli fiolát. Őt dementor csókra ítélték, s csak 100 évvel később módosították az e bűnért járó ítéletet. Oliver Krum emlékére -,aki az egyetlen külföldi származású miniszterünk volt- egy kisebb múzeum áll az Abszol úton.”