Roxfort, 1996. szeptember 11.- hétfő, éjjel tizenegy óra

Naplócskámm!

 Istenem...ez nem lehet... ee...egyszeeeerűűűeeen neemm akaroomm elhinniiii...!!!!!

Ne haragudj, hogy telesírlak..., de egyszerűen nem megy! Ez lehetetlen! Miért?! Miért kellett meghalnia?! El akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire fontos nekem és hogy bocsásson meg, amiért ezekben a nehéz időkben még én is kínzom a viszonzatlan érzéseimmel, de...már nem tehetem meg.

 Már sohasem fogja leharapni a fejem, hogyha a saját érdekében szólok McGalagony professzornak, ha kap egy ismeretlen személytől egy új seprűt. Már sohasem beszélhetem le éjféli párbajról, nem adhatok neki tanácsot szerelmi ügyekben és soha, de soha nem nézhetek a szemébe... az elbűvölő élénk zöld szempár is csak az emlékeimben él tovább........ hiszen...H...Ha...Harry....Harry meghalt!

 Remeg a kezem  ahogyan írok. Sőt, teljes valómban reszketek. Már nem is sírok, hanem bőgök. Hiszen nincs és nem is lehet itt! Már az sem érdekelne, ha a szemem láttára kérné meg Ginny vagy Cho vagy akár Pansy Parkinson kezét, csak lenne itt!

 Miért nem beszéltem vele?! Miért halogattam mindig, hogy majd?!!

 Nem bírom tovább...azt hiszem belehalok a fájdalomba... McGalagony most lépett be a gyengélkedőbe...vörösek a szemei és teljesen kikészültek az idegei...

 Nem akarom és nincs is erőm tovább folytatni a napló írást...nincs is értelme!! Kin segít, ha naplót írok?! Ha nem írogattam volna folyamatosan, akkor rég megbeszéltem volna vele mindent és lehet, hogy nem így történt volna. Hogy nem halt volna meg!