Roxfort, 1996. szeptember 2.- szombat

Kedves Naplóm!

 Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ma nem történt túl sok minden. Legalábbis velem nem.

 Emlékszel arra, amit tegnap éjjel írtam? Hogy elmegyek fürdeni és utána lefekszem aludni? Ez részben sikerült is, mert egy ágyban kötöttem ki..., de kezdjük az elején!

 A párnahuzatba rejtettelek és a fehérneműmre felvettem a hálóingem, arra pedig a talárom. Amikor eszembe jutott, hogy a mamuszomat otthon felejtettem, csendesen előhalásztam a ládából a szandálom és a frissen mosott, monogrammal ellátott törölközőmet.

 Kivont pálcával surrantam ki a hálókörletünkből, majd a klubhelyiségből... biztos tudatában annak, hogyha elkapnak, akkor megdöntöm a pontlevonás rekordunk. Bár ezúttal Harry és Neville nélkül.

 Egy árva lelket se láttam, amíg elértem Balgatag Borisz szobrát. Olyan furcsa az a kőszobor. Amikor az ember a szemébe néz..., mintha magát látná...csak valahogy fordítva. Más emberként, más személyiségként. Lehet, hogy a kesztyűje teszi, de mindenesetre érdekes.

 Az ajtókat számlálva tovább osontam. Mikor megtaláltam, elmotyogtam az idei jelszót:

-Tudod ki kukucskált.- és beléptem. Mellesleg fogalmam sincs, hogy ki találta ki ezt az idétlen jelszót, de remélem a karácsonyi szünet után megint megváltoztatják majd.

 A prefektusi fürdőt tényleg átalakították, de leginkább a medence méretét (nagyobbra),kövezetét és a csapokat. A kristálycsillárt kicserélték és új zuhanyzókat, szám szerint hármat építettek be. Ezekhez a balra nyíló szaunához hasonló helyiségen át lehet eljutni.

 A biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy rajtam kívül van-e még ott valaki, de semmit és senkit sem láttam. Kicsit furcsálltam, hogy aki utoljára igénybe vette a medencét, elfelejtett új vizet engedni bele. Még ott úszott a felszínén a rengeteg fürdőhab. Lehajoltam és a meleg vizet engedő csap melletti, csepp alakú hegyikristály gombhoz érintettem a pálcám, majd elsuttogtam a "Csere!" szót. Erre pedig beindult a rendszer és pillanatok alatt tiszta víz váltotta fel a régit. Nem volt szükség rá, hogy végignézzek a medencén, így fel sem emeltem a fejem. Megnyitottam a habfürdő- és a levendulaolaj csapot, majd elfordultam.

 Levettem a szandálom, a talárom és a hálóingem is. Jobbra, a fal mentén elhelyeztek pár padot. Oda tettem le a gondosan összehajtogatott ruháimat, majd a törölközőmmel együtt a medence pereméhez sétáltam. Az utóbb említett tárgyat letettem a márvány padlóra.

 Éppen azon fáradoztam, hogy az utolsó ruhadarabjaim is lefejtsem magamról, amikor vízcsobogást hallottam. Az első gondolatom az volt, hogy mindjárt itt lesz mindenki "kedvenc" szelleme...aztán ráeszméltem, hogy ez bizony nem a csapból, hanem a medencéből jön.

 Azt hiszem majdnem szívrohamot kaptam, amikor egy felém úszó alakot vettem észre.

 Hogy akarva vagy akaratlanul tettem-e? Már nem tudom, de sikítottam egy szép nagyot, ami felnagyítva visszhangzott a fürdőben.

 Hátraléptem, hogy elérjem a ruháim, de csak egy reccsenést hallottam. Valamire ráléptem és annyira meglepődtem, hogy tettem egy 180 fokos fordulatot, de valahogy sikerült belegabalyodnom a törölközőmbe, és egy roppanás, majd egy csobbanás kíséretében megérkeztem a medencébe.

 Nagyon fájt a jobb bokám, de ennek ellenére sikerült felúsznom a víz felszínére.

-Ez a szemüvegem volt?- leírhatatlanul édes, illetve keserű volt ez az élmény. Magától értetődik, hogy felismertem ki volt az. 

-Harry?- néztem egy habkupacra, ami nem messze "állt" tőlem. Közben belekapaszkodtam a medence peremébe.

-Hermione? Mit keresel Te itt, ilyenkor? Azt hittem már alszol.

-Rajta van a listámon. Elfordulnál, amíg... megpróbálok kijutni?

-Miért, hol vagy?- csak ekkor jutott eszembe a tönkre tett szemüveg. Nagy nehezen kimásztam.

-Már kint vagyok a vízből.- jelentettem ki, a padlón ülve. Nem bírtam ráállni a lábamra, és azt hittem, hogy beleőrülök a fájdalomba.

-Jó neked. Nem látod valahol a szemüvegem?

-De...- sandítottam a maradványaira. Számos próbálkozás után sikerült elérnem a pálcám.- Reparo.- mormoltam a javító bűbájt.

-Szóval tényleg a szemüvegem reccsent?- érdeklődött kedélyesen. Talán Ő viccesnek tartotta ezt a kényelmetlen szituációt?

-Attól tartok a bokám.- ez részben igaz volt.

-Aha...- nem tudom elhinni, hogy tegnap mindent, amibe belekezdtem, elrontottam! Komolyan! Ott volt az a Dracós eset is, és tényleg minden! Micsoda szörnyű igazságtalanság ez?! Egy emberrel, hogy történhet ennyi minden egyetlen nap leforgása alatt?

-Invito hálóing!- hívtam magamhoz a ruhám, és felvettem.

-Véletlenül nem tudod, hogy hol vannak az én ruháim?- kérdezte egyre zavartabban Harry.

-Nem igazán, de egy hosszú idő óta köntösnek szolgáló talárral tudok szolgálni.

-Rendben...odaúszom, de...

-Becsuktam a szemem.

-Invito talár!- mind a két kezemet a medence felé tartottam, ő pedig először felvette a szemüvegét, majd a talárt és kimászott a medencéből. Vizes volt ugyan, de legalább takarta valami. Gondosan begombolta, majd megszólalt:

-Köszönöm. Jól vagy?- guggolt le hozzám aggodalmaskodva. Talán kiült az arcomra a fájdalom?

-Nem. Nagyon fáj a bokám.

-Kibicsaklott?- húzta el a száját a gondolattól.

-Nem valószínű. Szerintem csak meghúztam egy inat vagy ilyesmi.

-Tudsz járni?- néha tényleg meg tud lepni a kérdéseivel. Nagyon házsártos vagyok mostanság?

-Nem valószínű.- azért tettem egy próbát, de mind hiába. Az összes erő elszállt a lábamból.

-Ha megvárod míg megkeresem a ruháimat, akkor segítek eljutni a gyengélkedőre. Madam Pomfrey egy pillanat alatt helyre tudja hozni.- mintha lett volna más választásom. Felsegített a padra, majd elkezdte keresni a ruháit.

 Többre nem emlékszem, mivel olyan sokáig tartott míg megkereste a ruháit, hogy elaludtam. Hiába a fájdalom, ha egyszer halálosan kimerült az ember.

 Bár jobban belegondolva mégiscsak emlékszem valamire. Édes habfürdő és mentol illatra...és, mintha rémlene egy csók- féle, de szerintem ezeket csak álmodtam. Úgy mellékesen megjegyzem, hogy már régen álmodtam. Persze ez nem teljesen igaz, tekintve, hogy amikor elalszik az ember, fél óra elteltével, belép az alvás-fázisok világába. A végső fázis közeldtével pedig megkezdődnek az álmok. Egy éjszaka alatt jó néhány álom pereg le az ember szeme előtt (hihetetlen sebességgel), legtöbbször arra a napra vonatkozólag. Bár az is igaz, hogy az elmúlt hét eseményei is bekapcsolódhatnak, illetve szólhat még arról is, ami nagyon foglalkoztatja az álmodót. Az álmok számától függetlenül, a témájuk rendszerint megegyezik, vagy összefügg. Megesik, hogy az ember elfelejti az álmait, ami érthető is, hiszen az egyik követi a másikat. Tulajdonképpen csak akkor emlékszünk többre, ha felriadunk közben.  Az álom vadászok ezért mindig tartanak egy papírt és egy tollat az éjjeli szekrényükön, hogyha felriadnak, feljegezhessék, amit átéltek. Az sem biztos, hogy emlékezni fogunk az utolsóra.

 Ha valaki, ne adj Isten nem álmodna, mert felébresztik vagy mindig felriad...rövid idő elteltével megváltozik. Sokkal agresszívabb és morcosabb lesz. Szinte lehetetlen lenne megmaradni a közelében.

 Röviden összefoglalva, minden ember álmodik, legfeljebb elfelejti őket.          

 Visszatérve a szerelmi életemre... azt hiszem kezdem elfelejteni a Harry iránti érzéseim. Ez pedig csak azért rossz, mert sok könyv írja azt, hogyha valaki szerelmes volt valakibe, de nem jött össze a dolog vagy szakítottak, csak nagyon nehezen tudja kiheverni lelkileg. Ilyenkor érzékenyebbé és sebezhetőbbé válik. A kellő idő elteltével- ami  teljesen egyéni- ,képes lemondani róla és elfelejteni a "kiszemeltet". A felejtést pedig lehetetlenné teheti, hogyha a volt szerelme a közelében tartózkodik, vagy ha megpróbál vele természetesen viselkedni.

 Az ember természetéből kifolyólag ezt úgy küszöböli ki, hogy egy meggondolatlan pillanatban akaratlanul is megbántja azt a személyt. Eleinte még bántja a szükségtelen sértés, de később nem foglalkoztatja már a dolog, mert meg is utálja Őt.

 Ezek után kétségessé válik, hogy valaha képes lesz-e újra jó kapcsolatot teremteni vele.

 Tudom, hogy ez nem mindenkire igaz, de annyi helyen lehet olvasni és annyian állítják, bizonygatják ezt, hogy félek. Én nem akarom ezt!! Egyszerűen nem éri meg. Egy régi és ennyire erős barátság érjen véget némi érzelem miatt? Vajon Harry mit érez most? Mit gondol? És vajon csalódtam akkorát, hogy meggyűlöljem érte? És ha igen, képes leszek túltenni magam rajta?

 Talán egy bájital segítene... miket beszélek! Egek! Nem használhatok bájitalt! De talán mégis... hiszen...ha mondjuk csinálnék egy kisebb adag szerelmi bájitalt és azt meginnám...beleszeretnék Ronba. Legalább egy kis időre. Addig lenyugszik a szívem és nem követek el butaságot.

 De nem tehetem! Nem játszhatok Ron érzéseivel! Egyszerűen nem használhatom eszköznek! Gusztustalan, hogy mikre lennék képes a saját érdekemben.

 Csak nyugalom.

 A legfőbb, hogy szem előtt tartsam mások érdekeit is. Harryt biztosan zavarja a vonzódásom. Ron nem száll le rólam. Ráadásul, ha rá is igazak lesznek ezek a fázisok, akkor már velem is össze fog veszni és ezekben a vészterhes időkben végképp meggyengülünk.

 Tehát. Az lesz a legjobb, ha holnap keresek a könyvtárban egy viszonylag hosszantartó szerelmi bájitalt és úgy intézem, hogyha bevettem, ismét Ronba szeressek. Ezt látva biztos, hogy Harry is meg fog nyugodni, illetve közelebb kerülve Ronhoz, kibékíthetem őket. 

 Remek. Ezt kell cselekednem. Jó lenne, hogyha igaz lenne rám az a mondás, miszerint csalánba nem üt a mennykő.

 Visszatérve a történtekhez, arra ébredtem, hogy egy behúzott függönyű ágyban fekszem, és két árnyék beszélget.

-...elszakadt, de már minden rendben van. Pár napig ugyan valószínűleg érezni fogja még az enyhe fájdalmat, de teljesen felépül.- eleinte még csak messzi- messzi visszhangzó szavakat hallottam, majd tisztult a hallásom és felfogtam, hogy az iskola javasasszonya rólam társalog valakivel.

-És, ha felébred vissza...- elmosolyodtam a gondolattól, hogy Harry az.

-Nem.- vágott közbe a Madam, és magam előtt láttam azt a szúrós szempárt, amit legutóbb akkor, amikor megtudta, hogy Lockhart professzor kivarázsolta a csontokat Harry karjából.- Pihentetnie kell a lábát. Ma éjszaka még biztos, hogy itt marad.

-De tényleg nem...komolyan...nem hazudok...- ekkor még fogalmam sem volt, hogy mit próbált ilyen nagyon megmagyarázni. Pontosítok, hogy miért magyarázkodott ilyen nagy hévvel.

-Persze, persze, de ettől függetlenül holnap délelőtt kötelező megjelennie. Most pedig ideje aludni mennie.- és hallottam a súrlódásokat, ami csakis azt bizonyíthatta, hogy Harryt tolta, de csak néhány lépés elejéig, aztán "Jó éjszakát!"- ot kívántak egymásnak és mindketten távoztak.

  Én pedig itt maradtam és elég hosszú időn át próbáltam rájönni, hogy miről is lehetett szó. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor is aludtam el valójában, de szerintem hajnali hat környéke lehetett.

  Nem sokkal fél tíz után keltem fel. Madam Pomfrey, amint észrevette, hogy a "kis betege" már eszméleténél van, kijött a szobájából.

-Hogy érzed magad?- kérdezte, miközben megállt az ágyammal szemben és szigorú tekintetét rám szegezte.

-Jobban, köszönöm. Elmehetek? -érdeklődtem reménykedve.- Most már tudok járni.- bizonyításképpen ráálltam a fájós lábamra. Persze beléhasított a fájdalom.

-Egyelőre nem. Szeretnék elbeszélgetni veletek.

-Velünk?- csodálkoztam el, mivel senkit sem láttam kettőnkön kívül.

-Igen.- és az ajtóra emelte tekintetét, így végre fellélegezhettem. Ám, amikor az ajtó felé néztem és megláttam a bágyadt mosollyal integető Harryt, elakadt a lélegzetem. Végre felfogtam, amit tegnap éjjel/ma reggel, még képtelen voltam.

 A gondolattól lángvörösre gyúlt az arcom, ez pedig csak még egy lapáttal rá tett a javasasszony elképzelésére, miszerint... Harry és Én, AZT csináltuk. Halál komolyan mondom, hogy ezt képzelte!! És TÉNYLEG nem engedett el minket addig, amíg el nem mondta a tudni valókat. Jól gondolod. Felvilágosító órát tartott kettőnknek.

 Azzal kezdte, hogy már régóta próbálja rávenni Dumbledore professzort, hadd tartson felvilágosító órákat az ötödikes diákoknak úgy, ahogy a mugliknál szokás. Az igazgató úr nem támogatta ezt az ötletet, bár végül annyit engedett, hogy "tetten értek"- et tájékoztathatta az esetleges következményekről, szövődményekről, a helyes védekezésről és még jó néhány dologról.

 És nekünk mindezt végig kellett hallgatnunk, az egészen apró kis sejtektől kezdve a csecsemő születéséig. Beismerem, hogy érdekes lett volna az a része, amit eddig nem tudtam..., hogyha nem azon kellett volna szoronganom, hogy állítólag én ezt mind csináltam, miközben nem is.

 Én végig tüzelő arccal figyeltem, míg Harry csak az elején. Aztán egyre jobban elfehéredett...és a lényegi pont kifejtése közben elhányta magát. Ezt képtelenség szebben megfogalmazni. Nem bírta tovább és kész. A Madam, ekkor kezdte megérteni, hogy végig igazat mondtunk. Ennek ellenére, amint Harry jobban lett, folytatta és be is fejezte. Majd, mutatott nekünk néhány varázsigét is... meg bájital tippet. Miért gondolta, hogy ezeket nem ismerjük?

 Mindenesetre felháborító, hogy nem élhettünk a személyes jogainkkal!

 Késő délután végre elbocsátott minket, egy a bokámra való gyógykenőccsel. Lassan, komótosan ballagtunk a folyosón. Ő még mindig holtsápadt volt. Én már nem is éreztem, hogy égetne az arcom. Csak kellemes hűvösségként járt át a nyugalom.

-Harry? Jól vagy?- kérdeztem bizonytalanul, mert aggasztott az egészségi állapota.

-Te-tessék?- eszmélt fel, meglehetősen riadtan.

-Jól vagy?- álltam meg a lépcsőfordulóban. Megfogtam a kezét, és fürkésző pillantással néztem rá. Már nem voltunk messze a Griffendél- toronytól, ezért is furcsálltam, hogy sehol sem volt senki. 

-Őőő......- hosszú ideig nem válaszolt.- Her...- kezdett bele rekedten.- Hermione... én...sze...szeretnék elmondani....valamit.

-Igen?- vontam fel a szemöldököm. Biztos voltam benne, hogy arról akar velem beszélni, hogy még mindig szeretem-e.

-Szóval...hát, gondolom Te is emlékszel a nyáron történtekre.- á, dehogy. Hol van az már? Réges-régen elfeledtem ami történt. Egy csók, egy szerelmi csalódás, totál leégés mindenki előtt... ezen bárki túltenné magát.

-Igen.- mit mondhattam volna?

-Hát...hazudtam, mert...mert ami hiba volt...az nem volt hiba. Nagyon is nem.- hadarta.- Én csak azt akarom mondani, hogy idő közben rájöttem, hogy a plátói szerelmem nem is igazán plátói. Szóval szeretném elmondani...és szeretnélek megkérni arra, hogy...-ekkor McGalagony professzor hangját hallottuk a hátunk mögött. Odafordultunk.

-Potter, Granger! Már rég a hálókörletükben lenne a helyük!- és azonnal elkezdett minket a magával húzni, majd a Kövér Dáma portréja előtt elmondta a jelszót (Mandragóra virradóra) és betessékelt minket. Hiába volt kora délután, elzavart aludni és megvárta míg eltűnünk a hálókörletünkbe vezető lépcsőt követő ajtón.

 Itt már mindenki aludt, úgyhogy kétlem, hogy még ma meg tudnám miről is van szó.

  Talán helyesbítenem kéne. Mégsem volt unalmas a napom.

 Most viszont úgy érzem, mintha halálos fáradt lennék...ez a bájital, amit Madam Pomfrey adott...meg ez a kenőcs...