Roxfort,1996. szeptember 1.- péntek

    Kedves naplóm!

   Igen, tudom. Nem is kell említened, hogy milyen régen írtam már neked. De hidd el, hogy belehaltál volna az unalomba, mert egész augusztusban nap mint nap ugyanaz a tevékenység ismétlődött. Korrepetáltam a tantárgyainkból Harryt. Néha Ront is kellett. Hihetetlen egy srác! Egyik percben azt kéri, hogy segítsek, másik percben pedig azzal ostromol, hogy én mindig mindent jobban akarok tudni nála, pedig neki van igaza. Én persze mindannyiszor kiakadtam. Még hogy Ronald Weasleynek igaza?! Ezt vajon melyik nap álmodta?

 Mindenesetre Harry aranyos volt, mert érdeklődve figyelt rám és csodák csodájára, a haverjával ellentétben, ő meg is értette amit magyaráztam. Megkérjük Vector és McGalagony professzort, hogy hadd járhasson majd számmisztikára Harry is. Biztosan megengedik, mert ez alatt az egy hónap alatt keményen dolgozott és már igazán nincs sokkal lemaradva. Annyira örülök, hogy őt is érdekli a számmisztika!

 Ginnynek még nem mondta el a szakítást. Tudtam, hogy fél tőle, de most már igazán ideje volt, hogy elmondja neki. A tanévnyitó ünnepség eszem-iszom része után, amikor mindenki felment a hálókörletébe, Ginny és egy másik ötödikes srác vezetésével (mivel ők az új prefektusok és a professzorasszony ezúttal nekik adta ki a feladatot), akkor mondta el Harry a szomorú igazságot. Legalábbis Ginny ezt mesélte, hogy akkor maradtak végre kettesben és akkor volt rá esélye. Nagyon ki volt borulva, de inkább kezdem az elején, mert már a Roxfort Expresszen is furcsa dolgok történtek.

 A pályaudvarra kijutni kissé röhejes volt, mert Remus új terve szerint, gondolván, hogy nem lehet Harryt örökké hatalmas kísérettel pátyolgatni, nagyobb a veszély elven, inkább álcáztuk őt. Méghozzá egy bizonyos főzettel. Az egész hajnali hatkor kezdődött. Vagy reggel…

-Harry drágám, ébredj föl!- próbálta felrázni Harryt Mrs. Weasley, remélem mondanom sem kell, hogy az én társaságomban. Én tartottam a vizes kendőt, amivel a homlokát törölgette. Két emberes feladat volt, mert valakinek vizesen is kellett tartania azt a ruhát… és fel is kellett keltenie Ront, akinek akár a fülébe is trombitálhatna 20 elefánt és áthajthatna rajta 35 traktor, akkor se ébredne fel. De nekem sikerült fél perc alatt felvertem, pontosabban lehúztam róla a takarót és kihúztam az ágyból. A padlón körülbelül 30 percig feküdt, mint egy hulla, aztán 15 percig nyilvánosan kínlódott, hosszú nyögések közepette, míg végül a kezdeti próbálkozásaitól számítva a 2760. másodpercben kinyitotta az egyik szemét.

Térjünk vissza Harryre.  

-Mrs. Weasley?- semmi válasz nem érkezett. Továbbra is csak az én exszerelmem érdekelte. Hát újra feltettem. A reakció ugyanaz. Míg végül harmadszorra is és egészen addig kérdezgettem, amíg nem válaszolt. Ez szám szerint a 17 és feledik volt. Reggel nagyon fel voltam dobva és még most is túl aktív vagyok. Azt hiszem tényleg elmegyek még egyszer sétálni Harryvel. Ma túl sokat evezek tiltott vizekre… jobb lenne kitörölni a fejemből mindent, hogy végre az lehessek, aki vagyok. Elég volt! Tehát itt tartottam: 

-Tessék, Hermione?

-Bevizezzem még egyszer a ruhát?- talán egy kicsit kiakasztottam, mert elkezdett velem kiabálni. Pedig én csak érdeklődtem! Mindenesetre Harry felébredt:

-Mrs. Weasley kérem, ne tessék kiabálni!- szorította a kezét a fülére és fordult a fal felé.

-Én meg mondtam, hogy ne igyanak annyi vajsört, hisz még fiatalok, de az a betyár…az tehet minderről, de majd adok én neki, ha visszajön a részeg mindenit annak a holtkórosnak!- szitkozódott és végre abbahagyta az én kifele taszigálásomat.- Harry drágám, ideje felkelned!

-Mindjárt csinálom a reggelit Petunia néni… csak még egy pillanat és fent vagyok…

-Micsoda?!- hördült fel az asszonyság, mire mindkét szenvedő alany felriadt. Nem lettem volna a helyükben. Tegnap gondolván, hogy holnap visszatérünk a Roxfortba, elintézték, hogy sok-sok vajsört ihassanak. Az pedig megtette a várt hatását. Bár én attól tartok, hogy Harry Sirius miatt is ivott, nem csak a buli miatt. A végeredmény az lett, hogy a bulizós társaságból mindenki másnapos lett. 

-Mi történt?- rebegte Harry, miközben félig nyitott szemekkel letekintett Ronra, aki pillanatnyilag arra várt, hogy valaki felkanalazza a földről.

-Ma van szeptember elseje! Mennetek kell a Roxfortba!

-Tessék?!- hördültek fel ők, és már rohantak is öltözni. Minket kitessékeltek és sietve kapkodták össze magukat. Mire végeztek, kicsit szédelegve toppantak be a konyhába. Ekkor már hét óra volt. Az Expressz pedig tizenegykor indult, tehát időben voltunk.

-Potter!- jött be recsegve Mordon professzor, miközben Mrs. Weasley Harry pirítósát kente. A szólított pedig épp egy csésze kakaóba próbált belefulladni, mondhatni művészi tehetséggel. Ha nem lenne a homlokán az a heg, fel se ismerném a hamvaiból feltámadni készülő alakot.

-Igen?- nézett rá bari tekintettel.

-Tudod már, hogyan fogsz eljutni a King’s Cross-ra?

-Két lábon. Tekintve, hogy seprűzésért letartóztatnának, ittas vezetés vádjával…, habár mondjuk lehet, hogy nem. Fiatalkorúakat letar…- muszáj volt elfordulnom. Annyira édes volt így kábán, ráadásul amiket összehordott…nem bírtam tovább. Elkezdtem kuncogni. Erre persze Mrs. Weasley rosszallóan csóválta a fejét.

-Beszélsz itt összevissza sületlenségeket!- legyintett Mordon, miközben recsegésekkel kísérve lehuppant az egyik székre.- Álcázva fogsz menni.

-Megint ka…

-Nem.- meg se várta, hogy ő is beszéljen!- Hallottál már Százfűlé- főzetről?- emelte rá mágikus szemét, amitől Harrynek rögtön megeredt a nyelve.

-Jaj ne… az annyira borzalmasan hányingerkeltő hatású, hogy mikor…-Ron és én, egyszerre fogtuk be a száját. Megvártuk míg rájön, hogy mit kotyogott ki majdnem, s csak utána engedtük el.- Legalábbis a könyvek ezt írták.

-A könyvek…?- szerintem nagyon is jól tudott a történtekről, de Harrytől akarta hallani.

-Az RBF-ekhez volt szükség rá.- segítettem ki barátomat, majd nyugtáztam a hálás pillantását.- Ez a főzet alkotta az egyik tételt…- természetesen a felnőtteken kívül mindenki elkezdett hurrogni, így félbe kellett hagynom a mondatom. Nem tehetek róla, én nem akartam duzzogni, de annyira megbántottak, hogy szinte kötelező volt. Ők el se tudják képzelni milyen, amikor valakit folyton piszkálnak azért, mert ő legalább tanul. Ez nem egy borzalmas tett! Vagy mégis?

Összefoglalva a reggel, egyszerűen borzalmas volt. Én duzzogtam, Harry kómás állapotban járkált, mint egy élőhalott, Ron elvesztette Pulit és ráfogta Csámpásra, hogy megette, Fred és George nyafogtak, hogy mégse akarnak visszamenni, csak hadd aludjanak még, és persze utoljára, de nem utolsó sorban említést kell tennem Ginnyről, aki próbálta rávenni Harryt, hogy csókolja már meg. Aztán azt hittük, hogy mindenki indulásra készen van és elindultunk.    

Már 15 percnyi utat megtettünk, amikor rájöttünk, hogy valami hiányzik. Van ötleted, hogy mi, vagy inkább kilehetett az? Naná, hogy Harryt hagytuk el a Black-házban. Ginnynek és nekem kellett visszamennünk, mert csak úgy volt tökéletes Harry álcája, hogy nem kísérgette sok-sok varázsló. A főzetbe Blaise hajszálát keverték! :)

Tudod, annyira furcsa volt Őt ilyen külsővel látni. Szőkén…barna szemekkel…idősebben…ráadásul egy furcsa érzés is keringett a szívemben. Egy olyan, amibe egész valóm beleremegett. Ekkor futott át az agyamon egy gondolatsor, hogy kihez is hasonlít. Bizony, az én Szőke hercegemhez…Első ötlet, kettőspont aláhúzva, a lovagom valójában Blaise!  

Miután felnyaláboltuk Őt a lépcsőről, elindultunk a többiek után.

Egy kis futás árán meg is érkeztünk 10:55-kor a pályaudvarra.  Az a nagy igazság, hogy én nem hiszem el, miszerint csak ketten mentünk Harryért. Szerintem többen is voltunk, csak nem láttuk őket, mert áthatatlanná tévő köpenyben voltak. És tudod mit furcsállok még?  Azt, hogy… inkább most nem írom le. Majd máskor. Miért? Mert. Nem tehetek róla. Félek. Sajnálom.

A King’s Cross- on jól leszidtak minket, ártatlanokat. Jó, igazuk van abban, hogy elfelejtettük Harryt, de ő sokkal inkább a felnőttekre, vagyis a leszidóinkra volt bízva, nem pedig ránk, ártatlanokra, akik ezúttal tényleg semmit sem vétettek…csak elfelejtettek valakit.

Nekik árgus szemekkel kéne figyelniük Harryt, bár igaz, hogy ők nem óriások és nincs 100 szemük, de kettő van és ők többen is vannak, mint Árgus volt. Akkor sem kéne jobb híján mást hibáztatniuk! Hihetetlen, hogy a felnőttek is milyen éretlenek tudnak lenni! Miért nem vállalják a felelősséget a tetteikért?! Az a tisztességes, még ha megróják is őket azért. Nem baj, én hallgatok, mint a sír.

A vonaton Ronnal együtt kellett járőröznöm, hisz még mindig prefektusok vagyunk, de annyira rossz, hogy nem indiferrensen érez irántam. Akkor legalább piszkált és vicces volt, ellenben most semminemű jelét sem mutatta annak, hogy egy kicsit is izgatná valami a világon azon kívül, hogy a kócos hajtincsemet nézegeti a táncoló napsugarak fényében. Tudom, hogy gonosz dolog, hogy kibeszélem veled a háta mögött az érzelmei miatt, de nem tehetek róla…folyton zavarba hoz és úgy megváltozott, hogy pillanatnyilag teljesen abszurdnak tűnik, hogy kettőnk között bármily’ kapcsolat is létrejöhessen akkor is, hacsak fizikai útról van szó. Emlékszel, hogy hetekkel ezelőtt arról panaszkodtam, hogy nem törődik velem? Talán most tiszta szívből nevetsz az én nagy problémámon, hogy nekem semmi sem elég jó, mert egyszer azt akarom, hogy foglalkozzon velem, egyszer pedig azt, hogy ne. Hidd el, hogy megértem, ha most egy lökött tyúknak tartasz, de én nem vagyok az! És különben is, ne hidd el, mert nem értem meg. Csak fő az őszinteség. Igenis elvárom, hogy egész valóddal átérezd az én gondjaim súlyát, mert Te vagy az egyetlen akiben megbízhatok és csak neked mondom el mindezt, így némi ellenszolgáltatást csak elvárhatok cserébe, nem? Istenem, miket írok?! Hisz sohasem tudsz válaszolni a kérdéseimre! Bár tudnod kell, hogy számomra Te nem csak egy könyv vagy a sok közül, ha nem a legfigyelemreméltóbb, legszebb és szívemnek legféltettebb kincse. Nem is tudom mi lenne velem nélküled. Köszönöm, hogy vagy nekem! Jaj Csámpás… mit csinálsz? Ne csin…Bocsi!  Majd legközelebb kimondom a szavakat és nem pedig leírom őket, így Csámpás nem fog többet egy szőrgolyót sem köpni a közepedbe.

Inkább térjünk vissz a napomhoz…addig legalább nem idegesítelek, remélhetőleg…hisz ezért vagy nekem…

Tényleg gonosz dolog volt tőlem, hogy kibeszéltem, mert ha másnak nem is, nekem tudnom kellett volna, hogy az ember nem irányíthatja a szívét.  És hogy erre még gyógyír sincs a könyvekben. Egy bájital se tudná enyhíteni azt a fájdalmat, amit az ember akkor érez, amikor elveszti a szerelmét, vagy ráébred a puszta valóra. Nemhiába…senki sem tökéletes. A harmónia csak így jöhet létre!

A legnagyobb baj talán nem is Ron, hanem még mindig Harry. Annyira aranyos, hogy próbálja nem észrevenni a hozzá való vonzódásom…De most mit csináljak? Jelen helyzetemben, bizony el kéne Ariadné fonala. Meglehet, hogy a lelki sebeket az idő egyedül is képes begyógyítani, csak rá kell bíznom magamat. Amíg a kabinok előtt sétáltunk, végig ezen törtem a fejem. Na jó, néha elgondolkodtam azon is, hogy az elsősök miért sminkelik ki magukat 11 évesen. És hogy én miért nem gyűjtöttem soha csokibéka kártyákat vagy bármi mást. Aztán az egyik kabin előtt elhaladva ért minket a szörnyű csapás. Mennydörgésszerű robajjal csapódott ki az ajtó mögöttünk. Pálcáinkat előrántva tettünk egy 180°-os fordulatot.   

Meglepődve konstatáltam amikor megpillantottam Draco Malfoyt, hogy ebben a pillanatban röpítette ki két gorilla termetű csatlósát. Talán benőtt a feje lágya, és rájött, hogy csak a zabáláshoz (már bocsánat a kifejezésért, de erre még én se találok más kifejezést) értenek és a feladatukat elvégezni sem képesek. Nem tudják megvédeni, nincs hozzá agyi kapacitásuk. Egyébként sajnálom is őket emiatt. Igazságtalanság az élettől, hogy így kellett megszületniük, de megnyugtat, hogy így egymásra találtak. Bár belegondolva, hogy nagyjából ugyanazon a szinten vannak…,hát nem is tudom…a lényeg, hogy táplálékot képesek a szervezetükbe jutni és nem felejtenek el lélegezni sem (meglepő, de eddig nem volt szokásuk), úgyhogy mindenféleképpen életben maradnak majd így is.

Ahogy láttam a két termetes mardekárost a fülke előtti ablak üvegéhez préselődni, elbizonytalanodtam és Ronra tekintettem. Ő láthatóan élvezte a műsort. Sosem fogom elfelejteni azt a borzalmas kárörvendő vigyort az arcán…és én belé voltam szerelmes? Vagy még mindig az vagyok? Mert ha nem, már nem is leszek. Semmi esetre sem történhet velem ilyen szörnyű katasztrófa. Azt még megértem, hogy Ron nem avatkozik bele ebbe a vitába, hisz ritka és egyszeri pillanat az, amelyiken Malfoy elveri a fogdmegjeit…, számomra felfoghatatlan, hogy hogyan képes ennek örülni. Hisz az a két fiú bármilyen fogyatékos is, és gonosz, attól még érző élőlény és szenved! Undorító volt tőle.

Az sem érdekel, hogyha túlzottan felfújom a dolgot. Ez mocskos dolog és kész! Vagy csak azért gondolom ezt, mert tudom, hogy Ron szerelmes belém én pedig le akarom rázni? Őszintén szólva, fogalmam sincs.

Néhány másodpercig habozva álltam, de mikor végignéztem, hogyan próbálnak meg az ütés után nagy nehezen feltápászkodni a földről és esnek össze újra a sorozatosan érkező átkoktól…nem tétováztam tovább. Eléjük rohantam, kirántva a karomat Ron kezéből, s már ki is védtem a következő csapást egy egyszerű pajzsbűbájjal.

-Draco Malfoy!- kezdtem csípőre tett kézzel, miközben a „tettes” leeresztette a pálcáját.- Ezt mégis hogy képzeled…?!- többen is kidugták a fejüket a kiabálásomra.

-Hűtsd le magad, Granger!- hangzott a szokásos gunyoros hang, s gondolatban már magam előtt láttam azt a lenéző tekintetet… ám igencsak váratlanul ért, hogy a szürkéskék szemekből ezúttal semmilyen gyűlöletet vagy megvetést sem olvashattam ki. Csupán a mérhetetlenül nagy, rejtegetett fájdalmat láttam benne, s a morcos arcot hozzá.- Én is prefektus vagyok, ha elfelejtetted volna!- ezt pedig olyan hangnemben jelentette ki, hogy már azon is csodálkoztam, hogy nem küldött el melegebb éghajlatokra engem. Ron persze a védelmemre kelt, de ekkor már nem tudtam megbocsátani neki…elszabadult a pokol…

-Tudtommal még nem jogosít fel arra, hogy bántalmazz másokat, Malfoy!- le kellett fognom Ront, hogy nyugodjon meg, mert ennek nem lesz jó vége. Nem mintha túl sok erő szorult volna belém… Ám Malfoy kivételesen nem rántott pálcát, csak folytatta tovább a gúnyolódást. 

-Például a kis barátnődet, Weasley?!- az említett fülig vörösödött olyan mérges volt már, ráadásul kitépte magát a karjaimból és rárontott a szőke mardekárosra. Érdekes, hogy Draco egyáltalán a nevén nevezte Ront.

Kivételesen nem párbajoztak, hanem mugli módon verekedtek. Márpedig, ezt McGalagony professzor egyáltalán nem fogja méltányolni, ha a fülébe jut. Az is lehet, hogy megfosztja őket a prefektusi címüktől. Gondoltam ekkor, és hogy milyen igazam lett…

A szerencse csak az volt, hogy Harry kissé magához tért már és éppen arra sétálgatott, a harcot látva pedig segített szétválasztani őket.

Ronnak vérzett az orra, Dracónak pedig volt egy kék monoklija a jobb szeme körül. Borzasztó látványt nyújtottak, arról nem is beszélve, hogy megállás nélkül szitkozódtak a vérző szájukon keresztül; de az elhangzottakat nem fogom megismételni, mert ilyen förtelmes, undorító szavakat még életemben nem hallottam. Na jó, hallottam, de csak a televízióból és az egészen más, mert azokat az embereket nem ismerem csak látomásból.

Harryvel nagy nehezen elnémítottuk őket és arrébb vonszoltuk Ront. Bementünk a kabinba, amiben Harry, Neville és Luna ültek. Mindenki csendben volt és gyakran pillantott a mélyen megsértett és duzzogó Ronra. Én pedig megint elgondolkodtam az én lovagomról.

Hiszen…miért is lehetne Blaise? Mert szőke, kedves és olyan megnyugtató vele beszélgetni. Ugyanakkor az biztos, hogy nem belém szerelmes és túl öreg hozzám. Illetőleg itt egy másik jelölt, aki ugyanolyan szomorú és elkeseredett most, mint amilyen én voltam. Ráadásul szőke. Igen, Draco Malfoy- ról beszélek. Végül is nem lehetetlen…és az is lehet, hogy megváltozott, hisz most dobta ki a két testőrét.

A csendet az törte meg, hogy Harry egyszer csak gondolt egyet, felállt és kiment. Ezek után Ron belekezdett a mesébe. Természetesen kidíszítette egy- két csodás motívummal, minthogy Monstro rá akart ugrani, de ő egy tigrisbukfenccel kikerülte. Bármibe lemerném fogadni, hogy azt se tudja, hogyan kell csinálni a tigrisbukfencet, illetőleg, hogy hogyan is néz ki. Csak a „jó hangzása” miatt mondhatta. Mivel nem érdekelt túlzottan az ő változata és folyamatosan lepisszegett, ha közbe akartam szólni, inkább követtem Harry példáját.

Ő kint állt a mi kabinunk és a mellette levő közötti részen, hátát a falnak vetve. Mosolyt erőltetett az arcára és felnézett rám, amint kiléptem. Éreztem, hogy valami nagy kő nehezedett a szívére.

-Jól láttam, hogy elvörösödtél, amikor Dracóhoz értél?- még most se tudom, hogy milyen jogon szegezte nekem a kérdést, de gyorsan kiegészítette a villanó pillantásomat látva.- Különben meg ne is válaszolj, úgy se érdekel.- Igazán kedves volt tőle, nem? Tulajdonképpen miért is akarok én elmenni vele sétálni?

-Gondterheltnek látszol, mi a baj?- én komolyan megpróbáltam témát váltani, de ha egyszer nem hagyta, akkor mit tehettem volna?!

-Még a nyáron kibékültem Dracóval. Tegnap elmeséltem Ronnak. Azóta nem áll velem szóba.- na igen, lehet, hogy azért akartam elmenni vele sétálni, hogy megvigasztaljam? Bár tulajdonképpen nincs miért, mert annyi levelet küldtem neki és egyben se volt képes ezt megírni vagy akár elmondani a Black- házban. Pedig Ronnak elmondta.

-Ez nem szép tőle.- egek, hogy mondhattam ilyet?! Istenem, nem csoda, hogy a válaszom után úgy nézett rám, mint egy kis cicababára. Merthogy Harry nem szereti az agyoncicomázott nyafka kislányokat, akik nem tudnak értelmes választ kinyögni. Észrevételem szerint. Lassan meg kell kérdeznem, hogy MIÉRT nem tudok egy értelmes választ se adni mostanában?! Ennyire megváltoztam és mindez…Harry miatt van?

Azt hiszem ez az a pillanat, amikor kijelenthetem, hogy a világon senkit sem utálok jobban, mint magamat. Csak talán Tudodkit. Meg Ront. És Ginnyt, de főleg őt! Pedig nem is! Istenem! Egy utálatos szörnyeteg lettem!! Hogyan vagyok képes ilyet mondani a legjobb barátnőmről, biztos tudatában annak, hogy hatalmas szívfájdalom érte és azon kívül, hogy elhalászta előlem életem Nagy szerelmét, nem csinált semmit! És Ron se! Nincs hozzá jogom, hogy odamenjek hozzá és megtiltsam neki, hogy szeressen. Csak zavar, de biztosan meg fogom szokni. Igazság szerint még mindig bántja az önérzetemet, hogy elutasított. Pontosabban, hogy egy egyszerű randira sem volt képes válaszolni.

Bár az is lehet, hogy jót tenne nekem, ha végre mellettem lenne valaki, aki támogat és akire mindig számíthatok…, aki ott van mellettem a bajban és fényt visz az életembe, mikor már mindent elborít a sűrű köd és segít fellélegezni, ha már levegőt sem kapok a sok könnyemtől.

Ám biztos vagyok benne, hogy erre Ron alkalmatlan lenne. Folyton csak marjuk egymást és ez elrontaná a kapcsolatunkat, mielőtt még eljutnák akár az első lépésig. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy csókolózás után arról folytassunk agresszív szóváltást, hogy ki csinálta jobban. 

Talán Freddel kéne próbálkoznom. Rendes, kedves és vicces.

De rettegek attól, hogy valahol itt rejtőzik a közelemben a lovagom és eltaszítom őt magamtól egy bizonytalan kapcsolatért cserébe. Pedig hiszem, hogy kitűnő lelki társak lennénk.

Adok neki néhány napot, és ha megint jelentkezik, akkor csak várok, hogy bátorságot gyűjtsön és lépjen. Illetve tovább keresgélem. Ellenben, ha nem jelentkezik, akkor én fogok lépni és lehetőséget adok Fred Weasley-nek, hogy elvarázsoljon a maga módján. 

Jaj, ma mindig elkalandoznak a gondolataim. Térjünk vissza a történtekre és hagyjuk el az eshetőségeket!

-Igen…- felelt nekem kimondottan bizonytalanul Harry.- Lehet.- nagy erőfeszítésembe került, de nem kérdeztem rá, hogy velem ezt miért nem volt hajlandó közölni?

-Úgy értettem, hogy Ron felnőhetne már.- kezdtem el gyorsan a szokásos kifejtésemet, melytől kezdett megnyugodni. Talán azt hitte valami baj van velem. Pedig nincs. Jól vagyok. Tényleg.- Végül is… Dumbledore professzor is azt mondta, hogy ezekben a vészterhes időkben a legfontosabb az összetartás. Bár az is igaz, hogy szintén előre beharangozta, hogy Tu…Voldemort… megpróbálja szétválasztani a barátokat…így a legfontosabb az összetartás.

-Akkor… szerinted Voldemort megint kapcsolatba lépett velem miközben aludtam, mert azt akarta, hogy ezt válaszoljam… tudván, hogy Ron teljesen kiborul majd és megszakad a barátságunk?

-Ööö…hát…nem pontosan így értettem…- most én magyaráztam rosszul vagy tényleg ennyire butuska?

-Akkor…szerinted Draco belépett a halálfalók közé és tudatta Voldemorttal, hogy Te és Ron szintén utáljátok Őt, így egyszerűen szét lehet szakítani minden hármunk között fonódott szálat azzal, hogy a beleegyezésetek nélkül egyeztem bele a békébe? –jaj. Komolyan mondom, nem tudtam hirtelen felfogni az egészet.  Ezeket a zavaros ötleteket tényleg Harry találta ki?! Mert addig rendben van, hogy Tudjukkitől bármi kitelik, na de… ez a komplikált módszer…aminek végtére is semmi értelme…talán túlzás. Szerintem nem ilyen gyermeteg eszközöket fog felhasználni ellenünk. A valaha élt leghatalmasabb feketemágus nem vetemedne ilyen szappanoperába illő megvalósíthatatlan butaságokra.

Bár tulajdonképpen…könnyen meglehet, hogy Harrynek ez egyszer igaza van. Azt figyelembe véve, hogy mindenki arra számít, hogy valami szörnyű pusztító átkot küld, sokkal ésszerűbb egy egyszerű cselhez folyamodnia.

Ám, ha ez igaz, akkor Draco nem lehet az én lovagom, mert ő sosem választaná el tőlem azokat a személyeket, akikre szükségem van, és akik ennyire közel állnak a szívemhez.     

Nem. Harry Potternek biztosan nincs igaza. Ők egy olyan tervet eszelnek majd ki, aminek egy olyan buktatója sem lesz, mint például, hogy az egyikünk nem fog megharagudni Harryre.

-Én tulajdonképpen csak azt mondtam, hogy biztosan megpróbál majd minket egymás ellen fordítani.

-Igen. És ez már félig sikerült is neki!- tárta szét a karját jelezve, hogy mindez magától értetődik. Nehéz eset…

-Mindenesetre az a fontos, hogy csak félig.- néztem rá bíztatóan, miközben lekuporodtam mellé. Először átsuhant az arcán egy halovány mosoly, majd a falra tekintett és pár pillanat alatt a gondolataiba mélyedt. Csendben voltam ugyan, de végig az arcát fürkésztem.

Nem tudom pontosan mennyi ideig ülhettünk ott, de egy örökkévalóságnak tűnt. Ő nyilvánvalóan szenvedett, én pedig türelmesen gubbasztottam mellette arra várva, hogy végre elkezdje.

-Most minden olyan furcsa.- motyogta halkan miközben továbbra is a vonat falára meredt.

-Mire célzol?- úgy döntöttem, hogy nincs értelme tovább fejtegetni az arckifejezését, mert úgysem árul el semmit. És ahogyan a semmibe tekintett, az- az elbűvölő zöld szempár is annyira üresnek tűnt…a fájdalom nyílalt a szívembe, ahogyan belegondoltam, hogy tényleg minden mennyire más volt még régen.

Hiszen, amikor elsősök voltunk, megismertem Harryt és Ront. Először haragban voltunk, aztán megmentettek attól a bűzölgő trolltól, ami behatol a lányok mellékhelyiségébe. Megjegyzem felelőtlenség volt részükről, hogy nem gondoltak bele, hogy hova is zárták be, de már nem számít, mert végtére is jól sült el a dolog, nem? Összebarátkoztunk, elkezdtünk nyomozni a Bölcsek köve után, Harry túlélte a kviddics meccseket és Bolyhoskának sem kellett énekelnünk. Harry elkapta a szárnyas kulcsot, Ron győzött a sakkban, én megtaláltam, hogy melyik két üvegcsét kell használnunk és Harry adott Mógus professzornak egy taslit. Na jó. Ez nem igaz. Viszont megakadályozta, hogy megszerezhesse a követ. Ráadásul nem csak, hogy mind a hárman megúsztuk ép bőrrel (Madam Pomfrey közreműködésével, természetesen), de még a Griffendélnek is visszanyertük a pontjait. Szuper érzés volt a házak kupáját a magunkénak tudni!! Fred bevallása szerint, számára az volt a legédesebb, amikor végignézte, hogy Draco feje hogyan sárgul be az irigységtől, majd vörösödik be a dühtől. Pedig lehet, hogy Draco csak minket ünnepelt…

Aztán másodikban ott volt a Titkok Kamrája és a régi mosdó. A Baziliszkusz meg Tom Denem naplója. Én ugyan kővé dermedtem, de azért mégiscsak részem volt az ügyben. Talán megakadályozhattam volna, hogy Lockhart professzor elveszítse az eszét… én tényleg sajnáltam őt! Ronnal ellentétben, aki az iménti gondolatsoromra már akkor is csak annyit mondott, hogy idézem „Nem is volt neki!”. Pedig igenis volt! Méghozzá milyen! Igazán kár érte. A lényeg, hogy ezúttal senki sem halt meg. Még Mrs. Norris sem, akit azért az egész roxforti diákság szívesen mellőzött volna az élők sorából (gazdájával együtt).

Aztán harmadikban…ott voltak a dementorok meg…Sirius. Édes Istenem, álmomban sem gondoltam volna, amikor az időnyerőt használtuk, hogy két évvel később…már nem…

Negyedikben, a Trimágus Tusa alatt is együtt voltunk, persze voltak köztünk kisebb viták, ahogyan minden évben. Itt halt meg az első ismerősünk és itt kezdte el a féltékenykedést Ron is. Harry pedig itt kezdett el kikészülni.

Ötödikben már tényleg katasztrófák történtek. Umbridge megjelenése, Caramel rögeszméje, Harry folytonos kiborulásai, Dumbledore professzor titkai, a jóslat, Hagrid újabb „szerzeménye” (ajaj…vajon Kicsi Gróp még mindig az erdőben van?!) és persze Sirius hirtelen halála…

Így jobban belegondolva…tulajdonképpen minden fokozatosan omlott össze. Csak ez a hirtelen jött fordulat… mindent a nyakunkba zúdított.

-Mindenre. A békülés, a fájdalom, a sok halál, amit a Próféta írt… Ron, Ginny…és… tényleg minden.- szinte hallani véltem, amint Ginny után hozzá teszi, hogy „és persze Te is”.   

-Tudom. Én is érzem...de...azt hiszem éppen itt az ideje, hogy megbeszéljünk valamit...- az elhangzottakra végre tényleg a szemembe nézett. Mikor szóra nyitottam volna a szám,lépteket hallottam. Mindketten a zaj forrása felé fordultunk. Ginny jött vissza az egyik barátnőjével, kacarászva. Azt hiszem őt Agathának hívják,de lehet, hogy nem.

Amikor Ginny megpillantotta Harryt, a barátnője elköszönt tőle és Ő odajött hozzánk.

Érthető okok miatt nem tudtam elmondani Harrynek, amit akartam. Pedig becs szó, meg akartam vele beszélni, hogy mi bánt, mert ez az egész helyzet már annyira dühítő. Itt van Ő, Ron, Fred, Ginny és Én. Na meg egy titokzatos lovag, aki csakis akkor hajlandó mutatkozni, ha szörnyen érzem magam. Frednek tetszem, Ron szerelmes belém, Én szerelmes vagyok Harrybe, de tetszik nekem az álombéli lovagom. Harry pedig Ginnyvel jár, miközben van egy plátói szerelme! Könyörgöm, ki bírja ezt elviselni?! Nem létezik, hogy minden ennyire bonyolult legyen! Kell lennie valami megoldásnak. Egy indoknak...vagy egy kiskapunak...

Talán, ha mindannyian leülnénk és végre őszintén megbeszélnénk mindent...ha nyílt lapokkal játszanánk az segítene..., de az is lehet, hogy elég, ha csak Én mondom el nekik az érzéseim és a gondolataim. És, ha végre megkönnyebbültem biztos, hogy újra tiszta fejjel tudok majd gondolkodni. Vagy csak mindent jobban összezavarok.

De én ezt már nem bírom tovább és biztos vagyok benne, hogy Te se! Hiszen mindig ugyanott lyukadok ki. Ez az egész olyan, mint egy háború, amiben az egyetlen fegyverem az őszinteség. Úgyhogy, hamarosan le fogok menni a klubhelyiségbe, mert le KELL mennem oda, és elmegyek sétálni Harryvel. Na mármost, csak ki kell várnom a kellő pillanatot, ami valószínűleg az elején adódik majd. Muszáj az elején kezdenem, mert vagy krónikusan hosszú, vagy tragikusan rövid megbeszélés lesz. Rendben. Erre most esküt teszek, és ha a fene fenét eszik is, akkor is betartom, amit mondtam!

Szóval ott tartottunk, hogy Ginny odajött hozzánk. Végigmért kettőnket és lehajolt hozzám, hogy a fülembe súghassa:

-Malfoy szeretne veled beszélni.- kicsit meglepődtem. Tulajdonképpen nem azon, hogy Draco beszélni akart velem, hanem azon, hogy Ginnyt (egy Weasley-t) használt követnek. Nem rá vall. Felálltam és megköszöntem Ginnek az üzenet átadását, de közben a még mindig guggoló Harryre pillantottam. Az én arckifejezésem semmi lehetett az övéhez képest...bár a szemeiben felfedeztem némi csalódottságot is. Gondolom már Ő is tisztázni akarta, hogy hányadán is állunk.

Mivel a társalgást nem folytathattuk, inkább rögtön elindultam a prefektusi kocsi felé, hogy felkeressem Dracót. Még egyszer hátra néztem a vállaim fölött, majd átmentem a következő vagonba.

Elég gyorsan ráleltem. Egyedül ült és várt. Rám. Engem várt. Méghozzá tűkön ülve...szóval tényleg ENGEM várt. És milyen édesen...

Nem hazudok, ha azt mondom, hogy egy csapásra elfelejtettem minden addigi gondomat, amint bezártam magam mögött a kabin ajtaját.

-Hallottam, hogy kerestél.- foglaltam helyet vele szemben. Elismerem, hogy elég gyenge volt üdvözlésnek, de hát mégiscsak Dracóról van szó. Nem ugorhattam a nyakába és nem Sziázhattam le. Túl kicsinyes lett volna hozzá.

-Igen.- hosszú másodpercekig uralkodott csend a kabinban, s Ő ez idő alatt próbálta összeszedni a gondolatait.- Gondolom Potter már elmondta, hogy...

-Hogy kibékültetek a nyáron? Igen, már elmondta.- jaj ne. Nem direkt vágtam közbe, csak olyan...reflex volt.

-Akkor jó. Szeretném, ha az elhangzottakat majd elmondanád neki.

-Számíthatsz rám.- csak bökd már ki! Persze ezt szóban nem tettem hozzá.

-Gondolom már olvastad a Reggeli Prófétát.- gondolhattam volna, hogy nem az álmaimról akar csevegni.

-Természetesen.- húztam ki magam az ülésen. Kicsit nevetséges volt, mert Draco szokásához híven, igencsak lazán viselkedett; míg én szögegyenesen ültem és feszült voltam.

-Tehát tisztában vagy azzal is, hogy a halálfalók megszöktek az Azkaban- ból?

-Igen.

-Jobb, ha tudod, hogy bosszút terveznek ellenetek. A sérelem, ami érte őket, elviselhetetlen számukra. Én a helyetekben nagyon óvatos lennék.- ismét csend állt be.

-Nos...hát... köszönjük.- kicsit meghökkentem, bár már nem is tudom, hogy miben reménykedhettem. Valami érthetetlen módon, hirtelen bevillant nekem Harry összes elmélete és... kissé gyanúsnak éreztem, amiket Draco mondott. Végtére is, miért akarná nekünk elmondani a nyilvánvaló tervüket, ha egyszer a saját apja is köztük van? Tavaly év végén még bosszút forralt Harry ellen, amiért lecsukták Lucius Malfoy-t. Sőt, meg is támadta hazafelé! Most viszont bekövetkezett egy hirtelen fordulat, aminek hatására kibékült Harryvel, kidobta a csatlósait, de még figyelmeztet is minket a közelgő veszélyre. Vajon mi történhetett a nyáron? És mi van, ha ez egy csapda?

Olyan...különlegesen...furcsán...szóval...hát...olyan szexisen nézett rám, hogy az esetleges csapda gondolatot el is felejtettem.

- Nincs...- majdnem megkérdeztem tőle, hogy nincs kedved átjönni? Biztos kinevetett volna, így inkább másképp folytattam.- más mondanivalód vagy kérdésed?

-Te tényleg W...- de ő sem folytatta. Kár, méghozzá nagyon kár.- Szóval, nincs.

-Öö...jó, akkor én most megyek...- már épp felálltam volna, mikor hozzá tette.

-Rosszul fogalmaztam.

-Hallgatlak.- tettem össze a kezem az ölemben úgy, mintha egy természetes mozdulat lett volna.

-Szóval, nincs több ennyire fontos mondanivalóm, de van egy-két kisebb.

-Igen...?- érdeklődtem.

-Igen, mert...a...- a vonat épp most ért a hibás sín szakaszhoz. Néha elszoktam gondolkodni azon, hogy vajon mennyi ideje hibás? Annyi biztos, hogy már elsős korunkban is ilyen volt.- a nyáron ugye kibékültem Potter- rel...- rázkódott egyet a kocsi. Már ekkor le kellett volna ülnünk.- és nem akarom, hogy...folyton a nyakamon lógjatok.   

-Aha...- megint egy kisebb fékezés történt. Hosszú idő óta először néztem ki az ablakon. Az eget baljós vihar fellegek borították be, melynek következtében még a távolba tekintve is csak a sötétséget láttam. Közelebb hajoltam az ablakhoz. Ahogyan az orrom hozzá ért a párás üveghez, egy pillanatra elfeledtem mindent. A múltat és a jelent... Csak azt a megnyugtató hűvösséget éreztem a bőrömön. Néhány másodperc elmúltával egy vízcsepp tűnt föl az ablak másik oldalán. És már érkezett is a következő... míg végül egyre több és gyorsabban. Esett az eső. Talán a dörgés, talán Draco zökkentett vissza, amikor megköszörülte a torkát. Újra felé fordultam.

-Csak azért mondom, mert én mardekáros, ti pedig griffendélesek vagytok.- Már megint ez a téma. A pasik sose változnak? jó, bevallom, valóban erre gondoltam..., de már annyira unom a házak közötti ellentétek felhasználását, mint indokot. Különben is, mindenről a tanárok tehetnek! A házpontokkal, a kviddiccsel és a kivételezéseikkel.- egyikünkre se vetne jó fényt, ha kiderülne. Remélem Hermione, Te megértesz.- na persze, persze. Ha kibékültünk, akkor az azt jelenti, hogy jó úton haladunk a barátokká válás felé, vagy nem? De egy barátot nem szabad szégyellni! Bármilyen legyen is az, hálát kell adni érte, nem pedig letagadni. Vajon mit akarhat tőlünk valójában Malfoy?

 Várjunk csak. Ő letegezett engem. És nem azt mondta, hogy Granger, Sárvérű vagy Ms. Tudálékos... na jó, így még nem hívott, de nincs is oka rá. Amit én tudok, azt az, aki olvas könyveket, biztosan tudja.

-Megértem, hogy zavarna, de...- ezúttal olyan erővel rázkódott meg a vagon, hogy majdnem elvesztettük az egyensúlyunk. Pedig a kanyart még el sem értük.- lassan, vagy idővel meg tudnád szokni, nem?

-Talán.- rövid, tömör és reménykeltő válasza volt. Csakhogy már régen megtanultam, hogyha valaki nem mondja hozzá rögtön az igent, akkor a "talán", egyenlővé válik a "nem"- mel. Nem firtattam tovább a dolgot. Tudtam, hogy hamarosan át kell majd öltöznünk, így próbáltam szabadulni. Mégiscsak a kötelesség az első.

-Van még valami?- hallottam a fék hangját, miközben görcsösen belemarkoltam az ablak alatti felnyitható kis asztal alsó részébe. 

-Igen.- talán elfelejtette a közelgő kanyart, mert lassan elindult felém.- Biztosra szeretnék menni.- szinte hallani véltem a szívem dobbanásait, ahogyan egyre hevesebben és hevesebben vert. Nem felejtette el, most már tudom.

  Belém hasított a felismerés. Itt vagyunk ketten egy kabinban, miközben Ginnyn kívül senki sem tudja, hogy hol is vagyok valójában! Hirtelen olyan erővel markoltam meg az asztalt, hogy belefájdult a csuklóm is, ezért egy pillanatra elengedtem azt.

 Ekkor történt a baj. Mivel úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, a mozdonyvezető pedig- mint utóbb kiderült még újonc volt,- nem fékezett le eléggé vagy valami ilyesmi, aminek következtében az első két kocsi majdnem kisiklott. Pontosítok. A mozdony ki is siklott, (letarolva a búzamezőket :) csakhogy két auror még időben lekapcsolta a másodikról, így az már a síneken maradt. Az első vagonban csak a masiniszta tartózkodott, de neki szerencsére semmi baja sem esett. Ellentétben velem...

 A prefektusi kocsi jobbra dőlt. Mivel már nem kapaszkodtam, egy hirtelen lendülettel a padlón találtam magam, míg Draco nekicsapódott az ajtónak. Remélem mondanom sem kell, hogy mennyire fájt a fejem. ÉN ugyanis nem vagyok egy macska és rendszerint nem talpra, hanem fejre esem.

 Talán egy bűbáj vagy egy átok hatására a kocsi balra dőlt és a kerekek újra a sínen álltak. Gondolom, mert az esés hatására elvesztettem az eszméletem.

 Kínos volt arra ébrednem, hogy Draco most esett rám. Ó, de nem ez volt az oka annak, hogy pánikba estem. Hanem az, hogy Draco nem volt magánál, én pedig kénytelen voltam az ő................ FENEKÉNEK BESZÉLNI!!!!!!!!!!!!!!

 Esküszöm mindent megpróbáltam, de csak hosszú percek múlva válaszolt. Mármint a másik fele, miután belecsíptem. Addigra már sírtam. Nem csak azért, mert fájt a fejem, Draco feje pedig egy elég...khm...diszkrét pontomnál volt, hanem azért, mert nem tudtam kimászni alóla... és lehet, hogy klausztrofóbiám van, és ilyen helyzetekben, rendszerint benyit egy olyan személy, akinek vagy eljár a szája, vagy sohasem lett volna szabad látnia. Az én esetemben végül is teljesen mindegy lett volna, hogy Harry, Fred vagy esetleg Ron nyit be. Egyikük sem része a szerelmi életemnek. Legalábbis a pillanatnyi helyzet szerint.

 Nagy szerencsém volt, mert Ő felállt és felhúzott engem is. Így senki sem fog tudomást szerezni erről. Rajtad kívül természetesen, de benned megbízom. Tudom, hogy nem nevettél ki!

 Biztos nem voltam szép látvány. Egy majdnem 16 éves tini, amint elsírja magát, mert egy helyes szőke srác leterítette. Jobban szemügyre véve a történteket, nem is volt olyan szörnyű.

-Jól vagy?- ölelt magához, én meg hagytam. Így visszagondolva, egy cseppet sem volt gyengéd. Inkább olyan volt, mintha kényszerből tette volna.

-Jól. Csak... nagyon bevertem a fejem.- indokoltam meg a könnyáradatom. Egyébként szerintem egy kicsit mégis jogos volt, hogy így kiborultam. Te mit gondolsz?

 Bármennyire is küszködtem, képtelen voltam visszafogni magam. Ráadásul a negatív érzelmek visszafojtása különösen egészségtelen.                   

-Akkor rendben. Mielőtt ez az egész történt, azt akartam kérdezni, hogy...- talán a mellettünk levő kabinból hallhattuk azt a hangot, ami ezt kiabálta:

-A mozdony kisiklott!!