Black-ház, 1996. július 31. - hétfő

Kedves naplóm!

Tudom, hogy már vagy 3 napja nem írtam semmit, de hidd el, hogy nagyon magam alatt voltam. Tegnapelőtt előtt egész nap fejjel lefelé lógtam az ágyról, és úgy olvastam.

Majd tegnapelőtt, egyszer csak észbe kaptam és lemásztam az ágyamról a földre, elővettem egy lapot, színes ceruzákat, és elkezdtem rajzolgatni. Az egyik kedvenc könyvem előlapját, természetesen. Egészen jól sikerült… aztán teljesen extázisba jöttem, és addig rágtam Remus fülét, míg elküldte Tonksot, hogy szerezzen be nekem vásznat és rengeteg festéket. Ő persze hozott is, csakhogy a festék… hát… leginkább egy szoba kifestéséhez volt alkalmas, ugyanis minden szín kb. 4 literes vödrökben volt, és festő pemzlit adtak hozzá.

De engem nem érdekelt. Volt ecsetem is és vizes tálkám is. Legalább nem kellett attól félnem, hogy munka közben elfogy a festék.

Bezárkóztam a szobámba, elővettem az egyik könyvem, ami leírta, hogy hogyan kell ésszerűen elkezdeni festeni egy festőtanoncnak. És én próbálkoztam. Hosszú órákon át. A régi művészettörténetes tankönyvemből néztem ki egy csendéletet, és azon dolgoztam egész nap. Ahhoz képest, hogy először festettem, nagyon jó lett. Legalábbis Alexandra ezt mondta, és el is kérte tőlem, hogy hadd tegye ki a lakása konyhájában a falra. Persze oda adtam neki… és puhatolóztam, hogy találkozott-e már egy nagyon rendes rendtaggal… mire ezt felelte:

- Remus mindig kedves. - Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy kész. Teljes kudarc.

- De mondjuk egy fiatalabbal…

- Tonksot is nagyon szeretem.

- Egy nála is fiatalabbal…

- Nem, nem is volt rá időm. Randiztam.

- Randiztál? - hökkentem meg. „Az nem lehet!! Neki az én általam kiszemelt személlyel kell összejönnie!!” gondoltam kétségbeesve. 

- Igen, de pszt! - mutatta az ujjával. - Egy muglival, egy párkereső újság segítségével.

- És hogy hívják? - Ezt már csak illemből kérdeztem.

- Blaise és francia. - Én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá. Kérdeztem néhány jellemző vonást meg egyebeket, és ő gyanakodva kérdezte meg tőlem, hogy honnan tudom… én pedig rávágtam, hogy hamar rá fog jönni, menjen csak vele moziba az este. Ő így is tett.

Másnap, vagyis tegnap, még enni se mentem le. Két képet festettem összesen, hajnaltól kezdve. Az egyik egy önarckép volt, amire azt mondhatom, hogy hasonlít rám, de a másik… egy kép volt az én drágámról. Nem bírtam kiverni a fejemből, pedig szörnyen mérges voltam rá. Ő járt fejemben napok óta. Magam előtt láttam fürdés közben… forró ajkait még mindig a számon éreztem, ahogy meleg kezét is derekamon. És eszembe jutott, hogy milyen szenvedélyesen ölelt magához… aztán eszembe jutott, hogy milyen szenvedélyesen tartott kiselőadást Ginnyről is azelőtt, és utána mennyire megbánta tettét, ha az olyannyira bálványozott imádottjáról volt szó. Kavargó gondolataimnak az lett a következménye, hogy észre se vettem, de egy vörös hajú lányt festettem mellé, ahogyan átkarolják egymást.

Nem mondom, hogy kiköpött Harry és Ginny lett, de eléggé hasonlított rájuk ahhoz, hogy bárki rájöhessen kiket is ábrázol a kép. Miután befejeztem… a kép jobb sarkába festettem a nevem, de akkor és először… könnyeztem.

Hihetetlenül fájt. Fájt, hogy Harry nem engem szeret, hogy tudom, hogy semmi esélyem nála. Mert amíg nem tudta meg, hogy szeretem, addig képes volt normálisan viselkedni velem, de a csók után, még számára is nyilvánvalóvá kellett, hogy váljon a helyzet.

Ha a szemébe néztem, a lángoló szerelmet láttam… és lángoló vörös hajat… sosem fog lemondani róla. Együtt lesznek. Én pedig ott fogok állni a háttérben, és kétszínűen mosolyogni fogok, hogy mennyire örülök a szerelmüknek. Fredet vagy Ront fogom csókolgatni szerelem nélkül… és mikor valamelyikükkel leszek, Harryt fogom magam előtt látni. Ahogyan édesen elmosolyodik, ahogyan kedvesen magyaráz vagy értetlen és tudatlan arckifejezéssel kérdez valamit, amit már nagyon régen meg kellett volna tanulnia.

Ahogyan ő nem tudja kizárni a gondolataiból a szerelmét, úgy én se az enyémet. Tudom.

És a könnyek után könnyzápor érkezett, majd, mint a Niagara, úgy tört ki belőlem a sírás. Mindent eláztattam, csak a képet nem. És fellángolt érzelmeim hatására minden falat összefestettem. Nem tudom, hogy mi vezérelte a kezemet, de… az érzéseimet festettem le. Nem volt határozott figura, csak színek összevisszasága. De nem érdekelt. Mert nagyon fájt és könnyfüggönyömön keresztül nem láttam semmit. Szempilláim összeragadtak a nedvességtől.

Harry kopogtatott és be akart jönni, de az ajtóm zárva volt és nekem eszem ágában sem volt kinyitni. Erre már dörömbölt, de én nem tettem semmit.

- Hermione!! Nyisd ki az ajtót! - kérlelt. És minden szava ezüstös csengettyűkként csilingelt a fülemben… de ez az édes csilingelés mikor a szívemhez jutott, haragos visszhangként verődött vissza, s távozott másik fülemen. - Herm! Kérlek! - ez már nem mérges hang, hanem könyörgés volt. És ez a szó… „Herm” édes emlékeket ébresztett bennem… de már tudtam, hogy ezek sohasem válhatnak valóra, hogy mindennek vége… és nem foglalkoztam vele. Csak festettem egyik színnel a másik után.

Végül feladta és elment. Nem sokkal később a padlóra zuhantam. Az ecsetemet elejtettem… és vöröslően égető csíkot húzott a padlón, ahogyan gurult, s távolodott tőlem. Még ő is elhagyott… kezembe temettem az arcom, és csak zokogtam. Keservesebben, mint valaha.

Senki sem jött be hozzám tegnap. Mindenki békén hagyott.

Ma hajnalban viszont, ahogy feltápászkodtam a padlóról és megpillantottam a képet… kihalásztam egy zöld masnit a fiókomból és szépen átkötöttem vele. Belopóztam Harry szobájába, és megpillantottam őt… az ágyában. Eléggé feldúltnak látszott az arca, pedig csak álmodott. Sebhelyét, egy az arcába lógó ébenfekete tincs takarta el. Annyira helyes volt… én pedig egy romhalmaz… lábujjhegyen lépkedtem az ágyához, és óvatosan odatámasztottam a képet annak a támlájához, majd meggondoltam magam, s az ágyával szemben levő ágyra tettem, a falnak döntve, hogy felébredés után rögtön megpillantsa. Őt és Ginnyt… hogy édes álmai legyenek, ha visszaalszik.

Kiosontam a szobájából és otthagytam őt. Őt és az emlékét… azzal a képpel együtt. Ezennel lemondtam róla. Egész nap bezárkózva raktam rendet a szobámban és mostam a festéket a padlóról. Nem akartam, hogy bárki meglássa milyen kupit csináltam a frissen tisztított és felújított helyiségben. Szégyelltem is, hogy lány létemre mit csináltam. Késő éjjel elmentem fürdeni, de mire visszaértem a szobámba, egy cetli volt az ajtómra kitűzve.

„Köszönöm!

Kérlek bocsáss meg nekem!!

Üdv: Harry”

Azt hiszi, miatta van, pedig nem. Csak én és a szívem tehetünk az egészről.

Bementem a szobámba és újfent bezárkóztam. Végül erőt vettem magamon, és mindent leírtam neked.

Borzalmas érzés tudni, hogy akit tiszta szívemből szeretek, a legjobb barátnőmet szereti ugyanígy.

Mára ennyit kedves naplóm!

És aludj csak, én álmodom!