A hangosbemondó recsegett párat, de nem hallotta milyen gép érkezett. Lucy nemrég ért ki a reptérre, és Andrew-ra várt. A fiú gépe csak legalább tíz perc múlva érkezik, így nem törődött vele. Közben azon gondolkodott, mi romolhatott el. Lassan öt éve, hogy együtt vannak, de eddig minden rendben volt.

„Lucy..? Lucy Camden?”hallott egy ismerős hangot a háta mögött. A kifutópályát nézegette, de most a hangra hátrafordult.

„Kevin!” Lucy megörült a férfinak, aki majdnem a nővére sógora lett. „Hogy kerülsz ide?”

„Nemrég költöztem át New Yorkba, és itt találtam munkát.”mutatott végig az egyenruháján.

„És hogy vagy?”

„Ezt inkább én kérdezném. Olyan szomorúnak látszol, mi történt?”

Lucy nem tudta, hogy elmondhatja-e a fiúnak. De eszébe jutott, hogy nagyon kedves a fiú, és azalatt a rövid idő alatt, amíg Mary Ben menyasszonya volt nagyon jó barátok lettek, csak aztán Mary és Ben útjai elváltak, hála Jack Smith kapitánynak, és Lucyék sem találkoztak többet.

„Még mindig együtt vagytok Andrew-val?” kérdezte a férfi kicsit komoran. Lucy-nak eszébe jutott, hogy annak idején udvarolt is neki Kevin, amíg meg nem tudta, hogy Andrew-val él.

„Igen, csak.. Tudod mostanában nem sokat vagyunk együtt. Persze együtt élünk. De vagy suliban van, vagy a haverjaival, vagy éppen valami dolga van. Nem is emlékszem mikor voltunk utoljára kettesben.”

„A szülinapod nemrég volt nem?”

„Bulit rendezett. Persze jól éreztem magam, de jobban örültem volna neki, ha kettesben ünneplünk. Karácsonykor is a családot látogatjuk…”

Kevin a fejét csóválta. Egy kicsit dühösen mondta.

„Nem is tudom megérdemel-e az a pasas. Én igyekeznék minnél több időt eltölteni veled. Mert megérdemled, hogy szeressenek…”

„Kedves vagy…” mosolygott fel rá Lucy szomorú szemekkel. Kevin nem tudott ellenálni. Először csak megsimogatta az arcát, majd hevesen megcsókolta.

Lucy döbbenten állt, nem tudta mit tegyen. Hízelgett neki a fiú rajongása, de Andrew-t szerette. Lassan eltolta magától Kevint.

„Én..”

„Ne mondj semmit! Sajnálom, nem kellett volna így lerohannom téged…”

„Szeretem Andrew-t, csak nehéz időszakon megyünk keresztül, ennyi az egész.”

„Tényleg ne haragudj! Én…”

„Beszélek Andrew-val. Biztos vagyok benne, hogy megérti majd, hogy…”

„Persze, megértem!”hallották a fiú hangját a hátuk mögül. Lucy ijedten lépett hátra és nézett Kevin mögé. A kétméteres fiú mögül nem sokat látott.

„Andrew!”

„Ne erőlködj! Csak jobban örültem volna, ha őszinte vagy, és nem titokban csinálod.”

„De..”

Lucy döbbenten nézte, ahogy a fiú eltűnt.

„Akarod, hogy megmagyarázzam neki…”

„Nem, köszi, majd beszélek vele, csak kicsit le kell higgadnia!”mondta szomorúan a lány.

Otthon azonban telepakolt bőröndje várta egy cetlivel.

„A kulcsod hagyd itt, ha még maradt itt valami, elküldöm a bátyádnak, majd ő továbbítja a rendőrödhöz. Menj el mielőtt megjövök!”

Lucy sírva borult az ágyára.

„Mit tettem?”szipogta. Majd összeszedte magát, és felkapva bőröndjét elindult a bátyjához.

***

Lucy idegesen tárcsázott, és végig azon imádkozott, hogy Andrew ne csapja le rögtön a telefont, amint meghallja a hangját. Mindig ez történt...

"Halló!" szólt bele egy fáradt hang. Mégis Lucy-nak olyan édes volt.

"Andrew, Lucy vagyok! Beszélnünk kell! Gyere a Parkba a mi fánkhoz kettőre!" szólt majd lecsapta a telefont. Így nem volt ideje lemondani...

"Mit akarsz?" kezdte a fiú barátságtalanul, amint meglátta a lányt a fa alatt ülve.

Lucy rögtön felpattant.

"Egyszer és mindenkorra felfoghatnád, hogy nem akarok tőled semmit! Többé nem!" támadta le újra a fiú, mint már annyiszor.

"Nem magam miatt vagyok itt. Valamit el kell mondanom, utána te döntesz, hogy ez megváltoztatja-e a dolgokat vagy sem!" kezdte Lucy, de a folytatásban már nem volt ennyire magabiztos.

"Ne kezdj megint magyarázkodni, vagy, hogy azóta sem találkoztál vele! Már nem érdekel!"

"Egyáltalán nem Kevinről beszélek, és nem is magamról!" Lucy sóhajtott egyet, majd kibökte. "Terhes vagyok!"

"És nekem mi közöm ehhez?" kérdezte a fiú idegen hangon.

"Csak amennyit akarsz!"

"Nem érdekel, kérdezd a zsarudat!" vágta oda majd hátat fordított, és üres fejjel és szívvel elviharzott.

Lucy arcán könnycseppek gördültek végig.

***

"Sziasztok, megjöttem!" nyitott be Mary a két testvérével megosztott lakásba, de csak a csend fogatta. Illetve egy furcsa hang, ami áttört azon. Mintha valaki nem zárta volna el a csapot.

"Lucy?" kiáltott Mary újra.

Aztán, ahogy letette az utazótáskáját, pillantása a fürdőszoba felé esett. Az ajtó előtti szőnyeg szinte teljesen el volt ázva.

Balsejtelmek gyötörték, ezért benyitott.

"Lucy!" sikoltott fel. Húga eszméletlenül hevert a földön. Mellette egy kiszórt gyógyszeres üveg.

A bejárati ajtó újra kinyílt, és Mary idegesen rohant éppen megérkező bátyjához.

"Mi történt?" kérdezte Matt.

"Lucy… azt hiszem, megpróbálta megölni magát..."

Matt félretolta halálsápadt húgát, hogy berohanjon a fürdőszobába. Még csak első éves volt az orvosin, így nem tudott rendes diagnózist felállítani.

Felkapta az eszméletlen lányt és kivitte a nappaliba.

"Hívd a mentőket!" szólt Mary-re aki még mindig az ajtóban állt. "MOST!"

Mary idegesen nyúlt a telefonért.

Amikor befejezte a telefonhívást Kevin érkezett meg.

"Mi tör… Lucy!" odalépett a kanapéhoz, majd Mattre nézett.

"Mary így talált rá a fürdőben..."

"Biztos meg akarta ölni magát!" mondta remegő hangon Mary.

"Miattad!" kiáltott újra, mire Kevin és Matt értetlenül néztek rá, majd tekintetét követve meglátták Andrew-t az ajtóban.

Az ijedten rázta a fejét.

"Bocsánat!" szólalt meg egy mentős a háta mögött. "Szabad?"

Andrew oldalra lépett, még mindig hitetlenül nézve maga elé.

Matt gyorsan elmondta a történteket az érkezőknek, mire Kevin homlokát ráncolva kiment a fürdőszobába.

Mary letámadta Andrew-t, akinek még csak védekezni sem volt ereje.

Amikor Kevin visszaért és elmondta Mattnek és a mentősöknek, amit a fürdőszobában talált, Mary diadalittasan csapta be Andrew mögött az ajtót.

Néhány órával később a kórház vizsgálója előtt toporogtak. Illetve csak Mary és Matt, mivel Kevin megérkezésükkor felszívódott.

„Még eszméletlen.” lépett hozzájuk az orvos.

„Mi van vele doktor úr?” kérdezte Matt.

„Talán egy trauma válthatta ki nála a rosszullétet. Enyhe vérzést is tapasztaltunk nála.”

„A baba?” érdeklődött Andrew, aki a semmiből bukkant fel Kevinnel az oldalán.

„Attól függ, magához tér-e a következő huszonnégy órában” mondta az orvos. „Ha ő jól van, a baba is jól van!”

Amikor az orvos otthagyta őket Matt szinte nekiugrott Andrew-nak.

„Nem tudom mit tettél vele, de ha bármi baja lesz neki, vagy a babának..”

„Felesleges fenyegetőznöd” szólt Andrew. „Soha nem bocsátok meg magamnak, ha bármi történik velük!”

„Be lehet menni hozzá, de egyszerre csak egyvalaki!” szólt hozzájuk a nővér, amikor kijött Lucy-tól. Matt, Mary és Andrew egyszerre indultak el, de Kevin megállította Mattet és Mary-t.

***

Andrew összeszorult szívvel lépett a lány ágyához. A sápadt arca ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. Mintha csak aludna. Megfogta a kezét és az arcához emelte.

„Remélem, meg tudsz nekem bocsátani!” suttogta, majd behunyta a szemét.

„Bármikor” jött a gyenge válasz, a még mindig csukott szemű lánytól.

„Lucy?” kérdő hangon szólította meg a fiú.

„Igen?” kérdezte a lány, szorosan lehunyt szemmel.

„Nyisd ki a szemed”

„Nem lehet, akkor megint eltűnsz, és felébredek, és rájövök, hogy elveszítettelek.”

Andrew elmosolyodott.

„Nyugodtan nyisd ki a szemed! Ígérem, veled maradok! Örökre!” súgta egészen közel hajolva a lányhoz, de annak már nem volt ideje kinyitni a szemét, hiszen a fiú fájdalmas hosszú csókban tapadt rá.

„A baba..” fordult el a lány kis idő múlva, ráébredve, hogy hol is van.

„A kisbabánk jól van, amíg te is jól vagy…”

„A kisbabánk?” kérdezte hitetlenkedve Lucy.

„Kevin elmondott mindent, sajnálom, hogy nem hittem neked. És sajnálom, hogy elhanyagoltalak. És sajnálom, ahogy bántam veled. És sajnálom, hogy nem hittem el, hogy a kicsi tőlem van, és…

„Fejezd be a sajnálkozást!” szólt rá Lucy. „Nem csak a te hibád, ami történt. Nekem szólnom kellett volna, hogy boldogtalan vagyok. És nem kellett volna pont Kevinnek kiteregetnem a szennyesünket, amikor tudtam, hogy érez irántam. És nem kellett volna…”

Andrew felnevetet. „Most azon fogunk veszekedni, hogy ki a nagyobb bűnös.”

„Nem akarok veszekedni.”

„Akkor beszéljünk inkább az esküvőről!”

„Milyen esküvőről?” kérdezte Lucy.

Matt benyitott.

„Magához tért!” kiáltott, de már csukta is be az ajtót, hogy megússza a repülő párna támadását.

„A mi esküvőnkről természetesen!” szólt nevetve Andrew.

„Nem akarom, hogy csak a baba miatt vegyél el!” szólt Lucy.

„Nem csak a baba miatt akarlak elvenni..”

„Nem Andrew, inkább maradjon minden a régiben. A baba nem lehet az oka a házasságunknak. Ha majd úgy érezzük, hogy itt az ideje, úgyis összeházasodunk, de nem a baba miatt. Főleg az utóbbi hónapok miatt…”

***

„Hogy érted azt, hogy gyereket vársz, és nem házasodtok össze?” kérdezte levegő után kapkodva Eric.

„Esküvő is lesz, ha úgy érezzük itt az ideje, de még nem tartunk ott!” magyarázta Lucy.

„Én el akartam venni feleségül..” emelte fel védekezően a karjait Andrew, Annie szúrós tekintetét látva.

„Én nem akarok hozzámenni még… Ha a baba az ok, akkor nem!” ölelte át védelmezően kedvesét a lány.

Eric és Annie egymásra néztek, majd Annie szólalt meg.

-Ez a ti döntésetek!-szólt férje legnagyobb megdöbbenésére. Majd később elmagyarázza neki, hogy erőltetni nem lehet őket.

***

13 hónappal két héttel és három nappal később Mr. és Mrs. Andrew Nayloss boldogságban úszva táncoltak a „Forever love” című számra.

„Igen, akarom!” suttogta Lucy már vagy századszorra a fiú fülébe, miután a rokonok és a barátok füle hallatára hangosan és érthetően kimondta. És boldogan, mert abban a pillanatban olyan boldog volt, mint amikor Andrew kezét szorongatva világra hozta az immár fél éves Amanda Kelly (Amy) és Jennifer Anne (Jenny) Naylosst, vagyis az ikreket.

„Akkor mit szólnál, ha most lelépnénk?” kérdezte a fiú ugyanolyan boldogan.

„Jól hangzik, Mr. Nayloss!”

„Akkor menjünk, Mrs. Nayloss!” boldogan átölelve egymást indultak a boldogságot ígérő jövő felé.

***

Eközben az épület teraszán.