A kerítésbástya tetején lusta kandúr nyújtózkodott. Élvezte, ahogy a kora tavaszi napsütés bundáját cirógatja. Nagyokat ásítva nézett körül, macskaszemeivel az ajtóban alvó kutyát figyelte. A kutyát nézte, bár ősi ellenségét sokkal jobban kedvelte, mint annak gazdáját, a falatnyi kislányt, aki már akkor megkeserítette macska-napjait, amikor még csak alig kezdett el mászni. Nesta volt a Yamin család legkisebb sarja, de ez nem gátolta meg abban, hogy idegbajba kergesse a háztáji állatokat nap, nap után.
A kandúr félelme nem volt alaptalan. Nyílt az ajtó, és hangos örömkiáltással kinyargalt rajta a vörös hajú, háromévesforma gyermek. A nagy lendülettől átesett a küszöbön fekvő kutyán, amaz felmorrant, Nesta mécsese eltörött. Édesanyja, aki az ajtót nyitotta neki, odalépett hozzá, karjaiba emelte, de éppen csak elkezdte ringatni, amikor a kislány abbahagyta az ordítást. Mutogatni kezdett a kerítés felé, és „Anu, anu vidél oda!” nyafogással könyörgött a nőnek. A kandúr szíve a torkában dobogott, tudta, hogy mi következik. Elanor letette a kislányt, rámosolygott, majd a kerítésbástyához lépett. A macska felé nyúlt, amaz pedig menekült volna, ha nem lett volna annyira gyáva kimenni az utcára. Ha nem félt volna az idegenektől, akkor bizonyosan már ugrott volna le a kerítésről a járdára, de így nem volt más választása. Várta, hogy a nő leemelje onnan és az átok kölyök karmai közé vigye. Nesta sikongatva kapott a kandúr után, és az sem zavarta, hogy amaz fújt, karmolt, kapálózott. Leült a földre, mellkasára szorította az állatot, és durván simogatta annak fejét.. Puszta szeretetből… Óráknak tűntek a percek, amíg sikerült a szerencsétlen cirmosnak elszabadulnia. Nesta csak azt látta, mikor felocsúdott a döbbenettől, hogy a kandúr a kert vége felé nyargal.
- Rossz cica, rossz! – nyújtogatta a nyelvét, majd kezelésbe vette vigasztalásként a még mindig az ajtóban szunyókáló kutyát.
Teltek-múltak az évek, Nesta az ötödik születésnapját ünnepelte. Még mindig gonosz volt az állatok szemében, de immáron szülei életét is megkeserítette állandó pimaszságával, csacsogásával. Amennyi váza volt a lakásban, azt mindet eltörte már, ha olló került a kezébe, akkor minden anyagot kezelésbe vett, ami az útjába került. Nővérei ki nem állhatták, de őt ez cseppet sem zavarta. Minden cselekedetéről úgy gondolta, hogy az jó, ezért nem mutatott hajlandóságot a javulásra. Akárhányszor leszidták, ő mindig csak annyit válaszolt: „Angyal vagyok!”, majd tovább indult játszani.
A születésnapi ünnepség nem volt nagyszabású, csak a szűk – hét tagú – család volt jelen. Apa, anya, 3 nővér, egy báty és maga a kis „boszorkány”. Tragédia tragédiát követett, már az ünnepség kezdetén eltörött két tányér, s hogy teljes legyen a nap, a torta leesett az asztalról, rá szerény kutyára, aki az egyik szék mellett aludt. Természetesen a krémes felével érte az állat bundáját, így amaz még fürdetés után is hetekig ragadt. Nestát nem zavarta a veszteség, de szüleit annál inkább. Nem értették, hogy miért képes még a saját születésnapját is tönkretenni. Nesta megvonta a vállát és csak annyit szólt: „Mert.”. Aztán két hétig nem látták a kislányt sem a macskák, sem a többi áldozat.. tyúkok, kacsák és a kutya. Elanor egyszerűen nem engedte ki a házból lányát, mert azt hitte, hogy ezzel majd megneveli. Jól tudta, hogy mennyire szereti a kislány a szabad levegőt, és a kerti játékokat. De nem, akkor nem engedhette meg neki, hogy úgy higgye, jót cselekedett. A kert lakói éppen kezdtek fellélegezni, amikor egyik nap mégis megjelent odakint az átkos gyerek. Megfagyott a vér mindegyikben, amikor közeledett feléjük a lány, de meglepetésükre nem szorongatta meg őket. Csak beszélt hozzájuk.. mintha teljesen kicserélték volna. Egyedül a kandúr és a többi macska nem úszta meg. Nekik menekülni kellett a dögönyözés elől. Hozzájuk nem beszélt, őket csak meg akarta szeretgetni, de amazok nem értékelték ezt a fajta kedvességet. Nesta némiképp csalódottan vette tudomásul, hogy rossz híre van az állatok között, majd a kerítés felé lépkedett. Kis ujjait ráfonta a rácsra, homlokát az egyik falécnek szegezte, és úgy nézte az utcán haladó embereket. Ez attól kezdve rendszeres lett, de kiegészült azzal, hogy próbálta kinyitni a kaput. Soha nem sikerült neki.. míg egy nap véletlenül nyitva hagyta édesapja, amikor munkába ment. Akkor is a kertben játszott a lány, amikor apja kilépett az utcára. Halotta, ahogy vas vasnak csattan, de a zárnyelv beragadt és így nem történt semmi, amikor elfordult a zárban a kulcs. Amint az apja eltűnt az utca végén, kileste, hogy anyja figyeli e őt a konyhaablakból. Mikor látta, hogy szabad az út, hatalmas lendülettel indult meg a kapu felé, kilökte, majd belökte azt maga után. Szabad volt.. öt és fél éves, és szabad. Nem akart megszökni, haza akart jönni estére, csak szerette volna felfedezni a világot.
Körbenézett, hogy merre mehet, majd végül az erdőnél döntött, ami mellett laktak ugyan, de soha nem vitték oda kirándulni őt. Mindig csábították a fák, az ott lakó állatokról hallott mesék, de soha nem mehetett oda. De akkor, akkor úgy érezte, hogy minden fa, minden levél az avaron az övé. Rohanni kezdett, be a fák közé, s nem lassított, amíg bírták lábai. Amikor elfáradt, akkor megállt, hátranézett, hogy kitalálna e. Látta még az utat, úgy döntött, hogy mehet tovább. Egyik pillanatban aztán az avarban megbúvó kis kavicsok menekülőre fogták a kislány lábai alatt. Legördültek a domboldalon, de ezzel a lendülettel magukkal ragadták a gyermek egyensúlyát is. Nesta nagy puffanással dőlt el, s úgy gördült a kövek után le a völgybe, mint egy darab farönk. Sikoltani kezdett, de minden hiába volt. Az erdőben nem járt akkor senki. Bőr szakadt, vér serkent, amikor egy nagyobb szikladarab oldalba kapta a kislányt. A hatalmas kő továbblendítette magán a könnyű testet, s Nesta tompán puffant a völgy alján fekvő apró kavicsokon. Fuldoklott könnyeitől, fájdalmában még hangosabban sikoltozott. De sikolya elhalt, hamarosan elvesztette az eszméletét.
Idegen helyen ébredt, nem emlékezett rá, hogy mi történt vele. Hirtelen mozdulattal akart felülni, de az oldalába és karjába hasító fájdalom könnyekre fakasztotta. Visszaejtette fejét a párnára, meredten bámulta a plafont. Akkor nyílt az ajtó, s egy idős asszony lépett be rajta. Mögötte Nestával egykorú fiúcska hozott egy tálcát, rajta mindenféle füvekkel, kötszerrel. A néni odalépett az ágyhoz, kisimított a kislány arcából néhány odalógó, levéldarabokkal tarkított vörös tincset. Nesta meg sem mert szólalni, csak hatalmasra kerekedett szemekkel bámulta a nőt.
- Lehet, hogy ez egy kicsit kellemetlen lesz, gyermekem. – hallotta a hangot valahonnan távolról, majd később könyökének roppanása és az éles fájdalom tudatta vele, hogy csontjai a helyükre kerültek. Felsikoltott, újra eleredtek könnyei. Újra kiesett egy kis idő életéből, s mire megint eszméletére tért, már szoros kötés és sin tartotta karját, oldala gyógykenőcs szagától bűzlött. Mezítelen felsőtestét kék, zöld foltok tarkították, s az öreg hölgy ujjainak minden nyomására fájtak az apró zúzódásnyomok. Furcsán szédelgett fektében, haza akart menni, csak nem tudta, hogy hova. Emlékezett is dolgokra, meg nem is..
- Hogy hívnak, aranyoskám? – hallotta a néni hangját, de csak messziről, mintha egy másik világból szólna hozzá.
Elkezdte volna, de megint elvesztette a fonalat. Csak egy sóhajtásra futotta neki.
Attól kezdve Nesta Yamin többé nem létezett. Soha nem került meg a kislány, a család és az utálkozó nővérek legnagyobb sajnálkozására.

- Sóhaj! Gyere már! – kiált valaki, mire a lány berobban a szobába. Vörös haja hosszú, derekáig omlik le, s kócos, mint mindig. Fején ott csücsül az elmaradhatatlan vadászokéhoz hasonlító, zöld, tolldíszes kalap. Még mindig alacsony, de betöltötte már a tizennegyedik életévét is. Sóhaj a neve, Neela, ha pontosabbak akarunk lenni, de mostani szerettei azon a „fél néven” szólítják, amelyen ő bemutatkozott. A Neela nevet csak azért kellett ráaggatni, hogy igazi névvel ő is normális életet élhessen majd valamikor. A nagyanyó, ki annak idején megmentette, immáron a nagyanyja, s a fiú pedig a bátyja lett. Emlékeit eltemette magában, úgyis csak foszlányokra emlékezett belőlük. Tökéletesen megelégedett jelenlegi életével, nem is sejti, hogy valahol neki is családja van, akik valaha siratták őt, mikor elveszett.
- Mégis mi van? – teszi csípőre kezeit, kérdőn néz az ágyon ülő, ruhákat pakolászó fiúra.
- Csomagolj, egy óra és indulunk. – hangzik az utasítás, melynek kelletlenül ugyan, de eleget tesz a lány. Bátyja nagyvárosi életre vágyik, s nagyanyó parancsolt, Nesz is menjen vele. Majdcsak talál magának egy helyet, ahol tanulhat, mert bátyjával nem mehet. A fiú egészen másféle ismeretekre vágyik, mint ő. Alig két óra múlva már kézen fogva haladnak a testvérek Eleison városa felé. Néhány napba telik ugyan, de elérik céljukat. A városkapunál útjaik különválnak, a fiú megy saját útjára, neki célja van. Nesz egyedül marad az utcákon, céltalan lófrálása az egyetem felé vezeti. Tudja, kicsi még, de tanulnia kell. Talán hajlandóak lennének befogadni őt.

Bekopog, és vár.. Majdcsak lesz valahogy.