Felsejlik egy alak a ködben. Szőke rövid haja, piros pozsgás arca olyan ismerős. Gondolataim furcsa imbolygásában képek tűnnek fel.

Álom vagy valóság? Ki ő? Minden pillanattal biztosabban tudom, és még sem. Kinyílik a szemem, imbolyog a világ. A padlón fekszem, száraz a szám. Szempilláim lecsukódnak. A lélegzetemmel újra kinyílnak.

Valahol fekszem, de hol? A kérdés elvész, a gondolataim messze járnak. Lassan újra leszáll a köd. És felsejlett e furcsán ismerős alak.

Ez...Ez, én vagyok? Én voltam. Elmém magával ragad a múltba, át ködön és időn. Nyári reggelen Dani-az öcsém- zajong valahol. ..

Úgy aludtam el tegnap (vagyis akkor) ahogy voltam. Szobám ajtajában feltűnik Anya, milyen szép. Az emlékezet mindent megszépít.

- Légy szíves vigyázz az öcsédre! El kell rohannom, sietek!

Sietek, sietek. Ezek a szavak oly távolinak és üresnek hangzanak. Mindenre újra homály borul. Kisöcsém nem hétköznapi, ő más, mert ő az én öcsém. Anya mindig ezzel jött. Volt valami a szemében, amikor ránézett, büszkeség vagy szeretet, esetleg mindkettő.

Ő más, ó hát persze anyuci kicsi fia "más"- gyűlöletem belülről égetett. Minden szava örökre belém égett. Újra peregnek a képek, mintha egy filmet néznék. Tik-tak, tik-tak, a falióra 10-et ütött. Nyikorog az ajtó.

-Sziasztok, megjöttem! - csendül anya hangja a konyhából. De ez nem izgat, valami más izgat, valami sokkal, de sokkal jobb, Pétert várom. Lassan jönnie kell!

"Gyerünk, gyere már! Mi tarthat ennyi ideig?"

A percek kínzó lassúsággal telnek. Minden pillanat egy újabb kínszenvedés. Mennem kell. Bárhova csak el.

"Ó, gyere már!"

- Brrr -az ajtócsengő. -

"Na, végre"- vidám mosoly fut végig az arcomon. Szinte futok, Dani az utamban áll

- Tűnés kis vakarcs! - azzal meglököm.

- Elmentem! - kiáltottam, és már kinn is voltam az utcán. Péter vigyorog, és én is. Valami meglapul a kabátja alatt. Én is vigyorgok, rohanunk, száguldunk végig az utcán, szinte repülünk. Senki se állhat az utunkba.

A közeli építkezésig meg sem állunk. Péter előveszi a rakétát, gyönyörű, kecses, piros felszínén megcsillan a nap sugara.

- Gyerünk, gyújts meg! - Mindjárt kész vagyok, ne türelmetlenkedj! Egy pillanat és a zsinórja máris szikrázva ég. Szétvet az izgalom. Vagy az égbe száll, vagy a pokolba. Mindketten egy közeli gödörben guggolunk. Ő is izgul, látom a szemén. Visszaszámolunk:

- Három, kettő, egy..

- Bumm.

Felrobbant, tudtuk, a rakéta ezernyi darabra esett szét beterítve minket is. Felálltunk, hogy megnézzük. De...de...

- Dani!!! - szakadt ki a kiáltás a mellkasomból. Minden zaj megszűnt, mindenhol némaság honolt. Lépteim zaját se hallottam. Egyedül a szívem vert. Szemem megtelt könnyel. Az öcsém élettelen testét tartom a kezemben. Forró könnyek gurulnak végig az arcomon.

- Dani ébredj, kelj fel! Dani ne tedd ezt velem! De már senki és semmi sem segít. És leszáll a köd. Csak ülök. Bámulom a falat. Talán nem is gondolkodom. Valaki sír. Anya az. Szomorú, szívfájdító sírás. Apa az orvossal beszél. Olyan más, ha rám néz. Szemében vak gyűlölet.

- De hisz nem az én hibám. - De úgyse érti meg. Kattan a zár. Anyu még mindig sír. De ez nem a kórház. Ez az otthonom. Apa nem szól hozzám, elnéz felettem, mint valami szemét felett. Nyomasztó a csend. Tétova mozdulat:

- Anya, én...- nem kellett volna. Anya sír, sírt, de most valami megváltozott. Felugrott, és megpofozott. Szemében ott lángolt a vak gyűlölet.

- Megölted őt! - kiáltotta - megölted az öcsédet! Te tehetsz róla! Minden a te hibád! - Megijedtem, és ösztönösen hátraléptem, de ő felém tornyosult. Én csak álltam, és néztem őt. És sajnáltam. Igen, sajnáltam.

Szobám rejtekében a holdat bámulom. Könnyek áztatják az arcomat. A játszótér óta nem sírtam.

- Ő az én öcsém volt. Az én öcsém. - gondolataim mind körülötte forognak. - Szerettem őt! Őt, igen, de semmi mást nem. Ha Danira gondolok, nem rémlik más csak a játszótér, rémálmomban újra és újra feltűnő arca. A robbanásba vegyült sikoly. Az arcába lógó véres tincsek.

Nem emlékszem rá. Bár erre a képre ébredek zokogva. De nem emlékszem, talán ez a dolgok rendje, de minden más elmosódott szépen lassan. Először csak a vonásai, aztán a hangja és végül már nem emlékszem a szeme vagy a haja színére sem. Nincs otthonom, ha az otthon a szeretet helye. Néma üresség és megbocsáthatatlan gyűlölet lengi be a lakást.

Anya nem felejt, nem szól hozzám, és nem néz rám. Lefogyott. Olyan távolinak tűnik. Azóta, a reggel óta nem tűnt fel a szobám ajtajában. Azóta nem létezik számára a világ. Apa?! Ő kemény. Soha nem mutatja ki, ha fáj valami neki. Ő nem sír, ő nem sírhat. És nem szól se hozzám, se hozzá, anyához. Mint valami külső szemlélő, kívülről figyelem táncukat, a méltóság, szomorúság lassú haláltáncát. Nem veszik észre egymást, és nem is akarják. Mint amikor a sűrű ködben nem látsz semmit.

Leszállt a köd. Szörnyű halálos köd. Minden halott. Nincs élet, nincs szeretet. Talán soha nem is volt? Bennem talán nem. A gyűlölet, a szeretet, lelkiismeret-furdalás közt lebegek. És szép lassan elsüllyedek. Elveszek én is a ködben.

Odakint minden más, új élet, új nyár. Amikor kilépek "otthonom" kapuján, életet cserélek. Mindent, ami bánt, e ház falai között hagyok. És odakint más vagyok, normális. Egy a száz, vagy ezer közül. Külsőleg mosolygok és viccelődök, olyan vagyok, mint régen.

Á, dehogy! Már semmi sem olyan, mint régen, én sem. Gyermeki játékuk idegesít. Ostobák mind! Ostobák! Gyűlöletes világ! Nincs kiút. Túl sok energiát vesz el, hogy más legyek. Téboly és rettegés, sikoly, vér, Dani. Igen, Dani, bár nem emlékszem rá, de mindenkiben őt látom.

Ez őrület már?! Nincs kiút?! Álmok, egy olyan világ, ahol mindenki szeret. Ahol minden rendben van. Furcsa, egzakt világ. Talán mindig is erről álmodtam. Ébren álmodom, minden más, nem rosszabb nem jobb csak más.

Múlik a hatás. Minden alkalommal egyre gyorsabban. De szükségem van rá. Vágyom rá! Kell nekem, mindennél jobban kell nekem. A tükörből más néz vissza rám. Sápadt, élettelen szemei alatt sötét karikák. Újra szükségem van rá. Az álmok megvédenek a valóság poklától.

Elvisznek, de a visszatérés egyre jobban fáj talán, ha nem kéne... Forog körülöttem a világ, a hideg ráz. Talán.... talán... - fáj a fejem, fáj minden gondolat. Az álom csak álom marad - sípol a kis belső hang. Ugyan már!

Ködbe borult a világ, újra a padlón fekszem. Lélegzem, már csak egy kicsit. Még egy pillanat. Az a valami, valaki figyel... A kórházban kinyílik egy szempár. Körülötte egy Anya és egy Apa. Aggodalom és öröm az arcukon. Figyelem a padlót. Figyelem a falat. Figyelem őket. Figyelem őket...