A KIS JEDI ÚRNŐ

A hajsza a maradék erejét is elvette, és még mindig hallotta a sarkában loholó szörnyetegek dübörgését. Nem reménykedett csodában, tudta, hogy csak idő kérdése, mikor érik be.

A hajótól sikerült őket elcsalnia, de ez vajmi keveset segített az ottmaradókon, akik közül egy sem volt védekezésre képes állapotban. Sokkal hamarabb elfáradt, mint ahogy számított rá, és ha utolérik, nem tud sok kárt tenni bennük. Mégis vállalta a csalétek szerepét. Ennyit meg tudott tenni. A többi már isten hatáskörébe tartozik.

Ahhoz elég makacs volt, hogy harc nélkül ne adja meg magát, mindenáron azonban nem akart életben maradni. És nem fognak neki ajánlani harmadik lehetőséget. Mert nincs harmadik lehetőség. Sérülései súlyosak voltak, de egy kevés energiája a kínzások ellenére is maradt, ez elég volt ahhoz, hogy valamennyit gyógyításra merjen szánni. Ha mégis utolérik, úgysem tud sokáig kitartani.

Egyre közelebbről hallotta a dübörgést. A bomák nem adták fel, mert beast-ridereik sem adták fel.

A szavanna magas füvét kisebb facsoportok tarkították. Jobbról lustán kanyargó folyó ezüstkék vize csillant. Idilli, vadban bővelkedő, bizonyára termékeny föld. Igazán kellemes élőhely az itt lakók számára, akiknek kilétéről elképzelése sem volt.

A távolban halványan derengő hegylánc vonulata húzódott. Ott talán elrejtőzhetne, de tudta, esélye sincs arra, hogy elérjen odáig. Ereje elfogyott. Nem menekült tovább. A kezében tartott nevetséges fegyverre, a törött kardra pillantott, majd a hosszú futástól zihálva szembenézett üldözőivel.

Most látta csak, hányan vannak. Nyolc óriási, felnőtt boma és négy, piros páncélba öltözött, energiabottal felfegyverzett sith beast-rider követte őt mérföldeken keresztül. Látva, hogy a lány megáll, a sith idomítók arra igyekeztek rávenni állataikat, hogy szétszóródva kerítsék be a zsákmányt. Eszerint nem kaptak egyértelmű parancsot az elpusztítására. Még mindig azt remélik, foglyul ejthetik őt.

- Gyere vissza, és életben maradsz! - kiáltott oda az egyik idomár.

- Vissza? Akkor inkább most befejezem! - felelt a lány, bal tenyerét támadólag feléjük fordítva, és villámvihart bocsátott a hüllőkre. A bomák megvadulva nekilódultak, a beast-riderek hiába igyekeztek megfékezni őket.

A lány beledöfte törött kardját a feléje dübörgő egyik óriási hüllő fejébe, és félreugorva a sérült állat útjából, szembefordult a következőkkel. Ezzel elvesztette kardját, a rájuk idézett sztázismezővel pedig utolsó energiáját is elhasználta. Most már fegyvertelenné, gyógyításra, harcra egyaránt képtelenné vált. A fáradtságtól megingott, de nem bánta. Tudta, hogy csak pillanatokra nyert időt, amíg a sztázismező hatása tart.

- Hát megérte, hogy elmenekültél? - kiáltott rá az egyik sith. - Mindjárt meghalsz!

- De szabadon halok meg! - térdre rogyott, de már nem bírt fölkelni. Eddig is csak hallatlan akaratereje tartotta talpon.

Kék páncélú harcosok törtek elő a közeli bozótosból. A kislány rájuk pillantott és már meg sem próbált újra talpra állni, hogy meneküljön. Pedig köztársaságinak mandalóriaiak kezébe kerülni pár évvel a háború után az ő birodalmukban, egyenlő a halálos ítélettel. Ezt jól a fejébe vésték. Mindegy. Annyi élete úgy sincs, amennyire most szüksége lenne…

A sitheket és vadállataikat láthatóan kellemetlenül érintette a sugárfegyverrel és rövid, széles pengéjű kardokkal felszerelt harcosok közbeavatkozása, akik indulat nélkül, némán küzdöttek. A négy beast-ridernek annyi ideje se volt, hogy állataik pusztulásának tanúi lehessenek, úgy kaszálta le őket a mandalóriaiak rohama, akik harmincöten voltak, mert Seyda vette a fáradságot és megszámolta őket. Fegyelmezett harcmodoruk eleve eldöntötte a megzavarodott és feldühödött, egyúttal a villámviharral már súlyosan meg is sebesített óriási hüllők sorsát.

Mikor a hatalmas termetű győztesek szűk kört vontak körülötte; a lány nem a támadás vagy megadás, csupán a védekezés ősi mozdulatával nyújtotta feléjük kezét. Nem viseltek sisakot, így láthatta arcukat, melyet nem torzított el gyűlölet a jedi láttán. Pedig bizonyára látták, hogyan támadta meg a bomákat, így tisztában kellett lenniük azzal, hogy egy jedi védelmére keltek. Leeresztett fegyverrel, pihenő testtartásban álltak. Egy ezüstlila páncélú vált ki közülük. Lágy hullámban leomló fényes, fekete haja a vállát verte, fehér homloka nagyfokú intelligenciát sugallt. Férfias arcának sápadt bőrén a vastag szemöldökök alatt értelmes, sötét szemek ragyogtak. Sem tekintete, sem testtartása nem hordozott fenyegetést:

- Jedi vagy? - dallamos, mély hangján tökéletesen beszélte a Galaxis közös nyelvét.

- Nem, csak padawan - nézett föl a kislány. - A Ravagerről menekültem el. Fegyvertelen vagyok, és a kínzások károsították az energiámat. Nem termelődik úgy, ahogy kellene. Már nincs mivel védekeznem, de ellenetek, ha lenne mivel, akkor se akarok harcolni. Nem kérek tőletek kegyelmet se, egyszerűen nem akarok fegyvert fordítani ellenetek. Nem tiltakozom, ha megöltök, csak annyit kérek, hogy tiszta halálom legyen - nyugodt volt a hangja, nem érződött benne pánik vagy félelem, és szemében is csak sóvárgás volt, ahogyan végignézett a színes, fényes páncélokon.

A lila páncélú harcos aranysárga folyadékkal teli keskeny üveget nyújtott oda neki:

- Nem akarunk bántani. Igyál! Felfrissülsz tőle és visszaadja az erődet. Mi a neved?

- Seyda - a kislány nem nyúlt az üvegért. A mandalóriai közelebb hajolt:

- Igyál, Seyda! Ez rendbe fog hozni. Aztán velünk kell jönnöd a bázisra!

A kislány megrázta fejét:

- Rabságból rabságba? Önként? Nem. Nem kérheted tőlem! Inkább pusztíts el! Ahogy elnézlek, egyetlen mozdulatoddal megteheted.

A hatalmas termetű mandalóriai bátorítóan mosolygott rá:

- Nincs szükségünk rabokra. Szabad maradsz köztünk. Segíts nekünk, Seyda! Információra van szükségünk a Ravagerről. Az nekünk is ellenségünk.

A kislány pillanatokig nézett az őszinte, tiszta, szuggesztív szemekbe, aztán elfogadta az üveget:

- Egy kis időt kérek, hogy összeszedjem magamat. És segítséget kérek a társaimnak.

- Kik a társaid? Műszereink érzékelték egy köztársasági jelzésű hajó lezuhanását, mikor beért a légkörbe. Azon a hajón vannak?

- Igen. Lelőttek minket. Egy köztársasági utasszállítót. Én is azzal jöttem…

- Lassabban, Seyda ez így nem világos. - emelte föl kezét a lila páncélú. - Azt mondtad, a Ravagerről szöktél meg.

- Igen. De csak véletlenül, mert az energiámmal sikerült rövidzárlatot okoznom egy mentőkabinban, ahova elbújtam, ezzel kilőttem magamat az űrbe. Lezuhantam a bolygóra, amelynek a közelében állomásoztak. Meggyógyítottam magam és otthagytam a mentőkabint. Nem üldöztek. Nem sokáig kellett bolyonganom a tengerparton és már messziről megláttam ezt a landoló köztársasági utasszállítót. Föl is vett. Három héttel ezelőtt.

- Hol volt ez? Emlékszel a bolygó nevére?

- Igen, a navigátortól hallottam, hogy Omogoa volt a neve.

A lila páncélú kérdőn pillantott egyik harcosára:

- Saborra, tudsz valamit Omogoáról?

A harcos készségesen bólintott:

- Igen, Calborn. A Landsome-rendszerhez tartozik. Köztársasági felségterület. Legalább háromheti út, ahogy a kislány mondta. Nem hazudik.

- Én nem szoktam hazudni és nincs is miért hazudnom nektek! - háborodott föl Seyda. A Calbornnak szólított lila páncélú visszafordult hozzá:

- Éppen most tisztáztuk, hogy igazat mondtál - csitító hangon beszélt, ahogyan egy gyermeket szokás megnyugtatni. - Nem tudod, milyen útvonalon közlekedett az a hajó? Mert jócskán besodródtatok a mandalóriai légtérbe.

- Nem tudom, mi volt az útvonala eredetileg, de akkor már három hónapja úton voltak. És három napja már csak arra mehettünk, amerre a Ravager vadászgépei tereltek bennünket…

- Tereltek?

- Igen. Tereltek. Ahogyan a vadász a zsákmányát. Három nappal ezelőtt jelentek meg. Nem lőttek a hajóra, csak épp nem engedték akármerre menni.

- Lehet, hogy mégis követtek téged a mentőkabintól, csak nem vetted észre? Azért tudták, hogy a köztársasági hajó fedélzetén vagy?

- Lehet. Nem tudom. Nincs kitől megkérdeznem.

- Seyda, az imént azt mondtad, lelőttek benneteket, most pedig azt, hogy nem lőttek rátok. Nem érzed az ellentmondást?

- Mondtam, hogy soha nem szoktam hazudni! A vadászgépek nem lőttek ránk. Maga a Ravager jelent meg, az lőtt. Csak egyszer lőtt, de az is elég volt ennek a hajónak. Azonnal lezuhant. Nem találták telibe, mert akkor azonnal szétrobbant volna, legalábbis a kapitány, a navigátor meg a pilóta kiabálásából ezt vettem ki. És mikor lent voltunk, szinte azonnal megjelentek a sithek, a beast-riderek meg a szörnyetegeik. Nem érdekelte őket, hogy mi van a többiekkel, azonnal engem kezdtek kergetni, ezért gondolom, hogy nem is akarták, hogy a hajó fölrobbanjon, mert én is fölrobbantam volna vele együtt, de ha mégis visszamennek a sithek a hajóhoz, bosszúból, mert engem nem sikerült elkapniuk…

- Látod, hogy megöltük őket. Nincs, aki visszamenjen.

- De van. Ez már csak a maradéka az üldözőimnek. A többitől sikerült hamarabb megszabadulnom, mert azok csak sima sithek voltak. Ezek a bomák azonban végig a nyomomban trappoltak, nem lehetett lerázni őket. Segítsetek a társaimon! Ne bántsátok őket, kérlek!

Calborn a társaira pillantott, majd ismét a kislányra nézett:

- Nagyon sokat kockáztattál értük. Van valaki köztük, aki kedves a szívednek, akit ennyire féltesz?

- Igen, egy kedves, idős asszony, Mrs.Winter. Igazán őmiatta aggódom, és szeretném, ha Flora is biztonságban lenne…

- Flora?

- Igen. Ő és Mrs.Winter a hajó két női utasa. A többi nyolc utas férfi volt. Róluk, a kapitányról, a pilótáról és a navigátorról, szóval… nincs jó véleményem - sóhajtott. - Talán hálátlanság tőlem, hogy így beszélek róluk, mert szerintem miattam lőtték le a hajójukat, de sokszor gondoltam arra az eltelt három hét alatt, hogy kár volt megszöknöm a sithektől azért, hogy ezek közé kerüljek.

- Bizonyára megérdemlik, hogy negatívan vélekedsz róluk - jegyezte meg Calborn, harcosaihoz hasonlóan nem tudva elszakadni Seyda látványától, akinek elbűvölően ártatlan, gyermeki bája furcsán keveredett ösztöneiket megmozgató, nőies lényével.

- Nem éreztem magam biztonságban a hajón - panaszolta Seyda. - Furcsán bámultak és sokszor próbáltak simogatni, azzal, hogy a gyerekek szeretik a simogatást. Az lehet, de engem akkor se simogattak a jedik, mikor gyerek voltam, most meg már minek simogasson valaki, amikor már tizenhárom éves vagyok! Volt valami kellemetlen kisugárzásuk is, ami taszított, és amit rajtatok nem érzek. És nem szerettem a mosolygásukat, mert volt benne valami idegesítő várakozás és türelmetlenség És hívogattak, hogy érdekes dolgok vannak bent a szobájukban, ilyen csinos kislánynak valók, mint én vagyok, menjek be és nézzem meg, és akkor majd megtanítanak, mit kell velük csinálni, mert még játszani is lehet velük…

Calborn hangja roppant feszültségről árulkodott, mikor föltette a kérdést:

- És te bementél hozzájuk megnézni azokat az érdekes, neked való dolgokat?

A kislány fölháborodva rázta meg a fejét, mire néhány, gyűrűbe kunkorodó hosszú, fekete fürtje elszabadult és a hátára omlott:

- Hogy mentem volna? Felőlem akármilyen érdekes dolgokat dugdosgathattak ott, de te se mentél volna be hozzájuk, ha úgy viszolyognál tőlük, ahogy én! Úgyhogy megmondtam nekik, ha olyan érdekesnek találják azokat az akármiket, akkor játsszanak vele ők!

Mosoly lopakodott a harcosok arcára, a vezér pedig elismerően bólintott:

- Jól válaszoltál, Seyda. Okos kislány vagy.

- Komolyan gondolod, Calborn? - a kislány egészen megilletődött a dicséret hallatán.

- Igen, nagyon komolyan gondolom. Mindegyiküktől viszolyogtál?

- Csak a férfiaktól. Flora nem beszélgetett velem, mindig fáradtnak látszott, pedig nem is kellett dolgoznia. De Mrs. Winter nagyon kedves volt. Ővele sokat beszélgettem. Néhány napja megkérdeztem tőle, nem tudja-e, miket akarnak nekem állandóan mutogatni három hete a társai, erre ő megijedt. Azt mondta, soha nem szabad bemennem a szobájukba, inkább legyek mindig őmellette, akkor nem kerülgetnek majd. És igaza volt. Ha mellette voltam, akkor még a pilóta és a navigátor se szeretett odajönni hozzám, mert Mrs.Winter elküldte őket, aminek nagyon örültem. De a kapitány még Mrs.Wintertől se félt. És ő még visszataszítóbb volt, mint a többiek. Ha megéreztem azt az undorító légkört, ami áradt belőle, azonnal bezárkóztam előle valahova. Akkor dühöngeni kezdett, az öklével ütötte a zárt ajtót és olyan szavakat kiabált, amiket nem értettem, de biztos, hogy nem dicséret volt, mint ahogy például az előbb te megdícsértél. Tetszett a hangod és a hangsúlyodból is éreztem. A jedik nem szoktak dícsérni, de olyan szavakat se szoktak mondani, amiket a kapitány használt. Mrs.Winter rá is szokott szólni, hogy ne káromkodjon, és ne mondjon rólam ilyen csúnyákat.

A roppant termetű vezérharcos a kislány keskeny vállára tette kezét, lehajolt az arcához és a szemébe nézett:

- Seyda, ha úgy gondolod, bosszút állhatsz rajtuk. Csak annyit kell mondanod, hogy hagyjuk őket a hajóroncsban. A vadállatok meg fogják őket találni. Mrs.Wintert és Florát kiszabadítjuk, ők veled jönnek a bázisra, de a többiek itt maradnak a vadonban. Akarod?

Seyda határozottan megrázta fejét:

- Nem tudom, miért kerülgettek állandóan, de ha egyszer tényleg sikerült volna valahol sarokba szorítaniuk, megtámadtam volna őket a maradék energiámmal, akármi lesz is a következménye. Ha lett volna egy kardom, biztos, hogy nem kerülgettek volna tovább. A kapitányt a bomákkal is megkergettetném, legalább egyszer, hogy tudja, milyen érzés mindig menekülni… De akkor is, a sithek biztos miattam lőtték le őket. És ha ők nem vesznek föl a hajójukra, akkor a sithek és a bomák ott öltek volna meg, talán a mentőkabin mellett, mert akkor se mentem volna vissza velük. Ha most hagyom, hogy ezek a köztársaságiak itt haljanak meg a vadonban, az olyan borzasztó hálátlanság lenne, hogy el se tudom képzelni, van-e ennél szörnyűbb dolog. Ha nem lennék ennyire fáradt, és ha lenne egy éles kardom, lehetőleg duplapengéjű, akkor visszamennék értük, hogy legalább a sithek ne bántsák őket, főleg Mrs.Wintert ne bántsák. De még idő kell, hogy pihenjek és kardom sincs.

- Rendben, Seyda, nem kell aggódnod értük! - nyugtatta meg Calborn. - Saborra! Végy magad mellé tizennyolc harcost… - és halk, rövid tanácskozást folytatott társaival, melyből Seyda egyetlen szót sem értett. Miután Saborráék elmentek, Calborn visszafordult a kislányhoz, pillantást vetve az aranyló itallal már csak félig telt üvegre.

- Idd meg az egészet és pihenj, hogy összeszedd magad! Közben eszünk - az ittmaradó harcosok védő kört formálva telepedtek le Seyda körül és megkínálták az ízletes sült hússal.

- Köszönöm - fogadta el. A lila páncélú vezérharcos közvetlenül mellette ült le:

- Mit jelent, hogy csak padawan vagy?

- Azt, hogy érzékeny vagyok az erőre, de még csak tanulom, hogyan használjam. A meditáció jól megy, de az csak az elmélet. Lehet, hogy ha már lenne fénykardom, akkor a gyakorlás is könnyebb lenne, mert hiába bánok jól a szimpla karddal, fénykard nélkül szerintem soha nem leszek jedi. A mesterek két évvel ezelőtt kezdtek el foglalkozni velem, addig csak ott éltem egyéves koromtól a jedik között a bershanna-i akadémián, mert meghalt az anyukám a szülésemkor, így mondták, apukámról meg annyit se tudok, hogy van-e egyáltalán. Egyéves koromig vigyázott rám egy asszony, aztán elvitt a jedikhez. Az anyám kérte ezt, amikor haldokolt, hogy ha a bátyámat annak idején befogadták, akkor most engem is fogadjanak be. Így kerültem a jedik közé. Amíg nem tanítottak, addig a felnőtt jediket utánoztam, úgy tanultam. Egyszer véletlenül hallottam két jedi beszélgetését, onnan tudom, hogy csak a bátyám miatt kezdték el a képzésemet. Hogy az én dolgom lesz majd, hogy rendbe tegyem azt, amit a bátyám tönkretett, mielőtt meghalt.

A vezérharcos pillantása végigfutott rajta. A vékony anyagú, szürke padawan köpeny ugyanis több helyütt elszakadt, alóla kivillant Seyda sima, sötétbarna bőre.

- Nagyon fiatal vagy. Szinte még gyerek.

- Mondtam már, hogy nem vagyok gyerek! Tizenhárom éves vagyok!

Calbornt mulattatta az önérzetes válasz. Elmosolyodott:

- Ez nekünk csak jó. Eszerint nem harcoltál ellenünk a háborúban.

- Nem. Nem is láttam még mandalóriait soha. Csak a páncélotokról tudom, hogy azok vagytok. Azt sokszor mutogatták, hogy belém neveljék az ellenség-tudatot. Azt tanultam rólatok, hogy vadak és kegyetlenek vagytok. És amikor most megláttalak benneteket… - sóhajtott. - Ebben a színes, csillogó páncélban annyira impozánsak voltatok, ahogyan harcoltatok, hogy áhitatot éreztem. Akkor már nem féltem a haláltól. Hazudtak nekem a jedik, vagy félre akartak vezetni. Nem érzem bennetek az ellenséget. Ahogy sugárzik belőletek az erő, lenyűgözőek vagytok. Lehet, hogy nem illik ilyet mondania annak, akit a jedik neveltek, de én csak azt mondom, amit őszintén érzek, és én még soha nem hazudtam, mert annak nincs értelme, de ha úgy gondoljátok, hogy nektek is csak útban lennék és inkább megöltök, én akkor se fogok haragudni rátok. Megértem, hogy ellenségnek tartotok és elfogadom a döntéseteket. Nem érzem szégyennek, hogy veszítenem kell veletek szemben.

A vezérharcos ismét elmosolyodott:

- Ahogy látom, eléggé félresikerült a nevelésed - újabb darab sült húst és kenyeret nyújtott Seydának. - Mire gondoltál, amikor azt mondtad, tiszta halált kérsz?

- Nem tudom - vallotta be a kislány. - De veletek kapcsolatban mindig elmondták nekem ezt a fogalmat. A jelentése azonban számomra homályos és eddig nem is nagyon gondolkodtam el rajta, mert eddig még nem találkoztam veletek. A mesterek néha elég ködösen fogalmaznak és feltételezik, hogy megértetted, de ha mégse érted, nincs bátorságod megkérdezni, miről beszélnek egyáltalán. Nekem legalábbis nincs, mert így is mindig útban vagyok nekik. Annyit értettem csak, hogy valamilyen szégyenletes és fájdalmas dolgot csináltok azzal a nővel, aki a fogságotokba kerül, és csak utána ölitek meg. A tiszta halál eszerint azt jelenti, hogy azt a szégyenletes és fájdalmas dolgot nem teszitek meg velem. Csak megöltök, így tisztán halok meg.

Calborn megint végignézett Seydán. Pillantása ezúttal a gyűrűkbe csavarodó, a kislány hátára omló, félig lebomlott, de félig még feltűzött fekete fürtökön időzött tovább, aztán a bizalommal rátekintő hatalmas sötét szemekbe fúrta kutató tekintetét:

- Te ezt elhiszed rólunk? Mindent elhiszel a mestereidnek?

- Nem - felelt Seyda nyílt arccal azonnal, gondolkodás nélkül és megint vágyódva bámulta a páncélokat. - De azért azt is nehéz elképzelni, hogy a mesterek eleve hazugságokat tanítanak. Most látom, hogy nem igaz, amit rólatok mondanak, akkor viszont a gyűlölet a jedi tanítások alapja, vagy a tudatlanság. Egyszerűen semmit nem tudnak rólatok, és senki nem veszi a fáradságot, hogy meg akarja tudni az igazságot. Nagyon elzártan éltek a világotokban. A baj ott van, hogy a Mandalóriai Háború mégis történelmi tény. Akkor már csak az a kérdés, hogy ki kezdte. És miért.

A közelben ülő harcosok hallgattak. Tekintetüket pillanatra sem vették le Seydáról, aki furcsa keverékét alkotta egy izgató nőnek és egy ártatlan gyermeknek.

- Ha gyűlöletből tanítanak - folytatta a kislány -, akkor nem akarok jedi lenni, hogy az életem ne gyűlöletre és hazugságokra épüljön. Szívesen élnék köztetek, ha lehetne. Igaz, hogy a jedik mégiscsak fölneveltek, de azért még nem volt joguk hazudni rólatok. És különben is a bátyám miatt kezdtek foglalkozni velem, de ezt is elhallgatták előlem. És ezek csak azok a dolgok, amikre én magam is rájöttem. Képzeld, mennyi minden lehet még, amire még csak esélyem sincs, hogy rájöjjek…

Calborn most az ívelt szemöldököt és a kislány finom vonásaihoz viszonyítva a kelleténél teltebb, duzzadtabb, de pici szájat vette szemügyre, végül a fantáziájukat jócskán megmozgató nőiesen telt domborulatokat. Seyda észre sem vette tűnődése közben, hogy Calborn és harcosai mennyire feltérképezték női mivoltát. Ő még mindig a csillogó páncélok csodálatával volt elfoglalva.

Elhárította Calborn udvarias mozdulatát, mellyel az újabb falatot nyújtott neki:

- Köszönöm. Nem vagyok már éhes, de ha még egy kortyot kaphatnék abból a furcsa, finom italból…

- Tessék. Ez a leyan. Frissítő és üdítő ital. Jobban érzed magad?

- Nagyszerűen.

- Ennek örülök - mondta Calborn. - Mert indulnunk kellene - szedelőzködő harcosaira pillantott és kezét nyújtotta Seydának, hogy felsegítse:

- Elég erős vagy ahhoz, hogy gyalogolj? Mert hosszú út áll még előttünk.

- Remekül vagyok - biztosította a kislány. - A leyanotok csodát művelt.

A harcosok védelmezőn közrefogták a vezért és a kislányt, aki próbált lépést tartani velük. Calborn nyilvánvalóan méltányolta az igyekezetét, mert lassított a tempón, anélkül, hogy Seyda tudomására hozta volna, őrá vannak tekintettel.

- Beszélnél akkor nekünk a Ravagerről?

- Mit akartok tudni róla?

- Mindent, amire csak emlékszel.

- Elég sok dolog kiesett a kínzások után a fejemből, de érzékeltem, hogy négy erős energiaforrás van csaknem szimmetrikusan elhelyezve a Ravager két oldalán, a hajó hosszában. Úgy vélem, ezek belső, speciális védő erőmezők, ezért nem sikerült eddig kárt tennie senkinek a Ravagerben, pedig sokan és sokszor megpróbálták, erről is hallottam a jedik között. Elképzelésem szerint, ha ezt a belső védelmet semlegesítik, akkor a Ravager elpusztítható.

- Csak érzékelted ezeket az energiaforrásokat? - vetette közbe Calborn.

- Ha csak látatlanban érzékeltem volna őket, akkor is ott vannak, ez biztos, egy jedit nem lehet becsapni, még engem se, bármilyen kevésre tartanak is a jedi mesterek. De meg is találtam mind a négy energiaforrást. Le tudom rajzolni nektek az elhelyezkedésüket, amennyire bolyongásaim során a hajó térképe a fejemben összeállt. Konzol vezérli őket, de mivel nem értek a computerekhez, nem tudtam kikapcsolni ezeket a védő erőmezőket. Egy műszerésznek egyszerű feladat lenne, csak hát, ha egy műszerész lett volna ott az én helyemben, az most nem lenne itt, hogy erről a felfedezésről beszámoljon nektek, hisz őt nem engedték volna el, ahogy engem. És ha sikerült is volna kikapcsolni azokat az erőmezőket, nem tudtam volna szólni senkinek, hogy most kellene támadni a Ravagert, mert most védtelen.

Seyda beszédében a gyermeki megfogalmazások mögött most zavarba ejtően csillant fel egy magasabb értelmi színvonalon lévő egyéniség stílusa. A mandalóriai vezérharcos figyelmét nem kerülte el ez a kettősség, de nem tudott mit kezdeni az ösztönei által diktált információval. Mint műszaki felderítő, azonnal felmérte, hogy Seyda nem buta, de fejlődését hanyagságból vagy tudatosan meggátolták, talán az érzelmi fejlődését is, ezért ez a furcsa ingadozás női és gyermeki lénye között. Ennél messzebbre azonban most még nem merészkedett a feltételezések között.

- Miből gondolod, hogy szándékosan engedtek téged megszökni?

- Calborn, mivel én jedi vagyok, sok olyan dolgot érzékelek, amit csak érzek, de nem tudok megmagyarázni, de gondolj bele, a két felnőtt jedi, akikkel együtt elfogtak engem, meghalt. Megölték őket a sithek. Éreztem, amikor eggyé váltak az Erővel, ahogy ezt a mesterek mondják. Az én jedi tudásom sehol sincs az övékéhez képest, mégis én menekültem meg, nem ők. Bármit akar tőlem a Ravager ura, nem az elpusztításom a célja, hiszen kommunikálni igyekezett velem. És a Ravagerről nem lehet csak úgy simán megszökni, én mégis meg tudtam tenni. Biztos, hogy nem a saját gyatra képességeimnek köszönhetem, föleg nem azok után, hogy az energiám újratöltődését meggátolták… - hirtelen megállt és aggódva nézett föl a vezérharcosra. - Talán az sem véletlen, hogy ide terelték azt a hajót, hogy itt zuhanjon le, a ti világotokban…

- Mire gondolsz? - Calborn fejében körvonalazódni kezdett egy gondolat, de a kislány elképzelésére volt kíváncsi. Seyda őszintén kétségbeesettnek látszott:

- Nem emlékszem a kínzásokra, nem tudom, mit csináltak velem, az energiámmal, az emlékezetemmel. Lehet, hogy nyomkövető van bennem, lehet, hogy ők akarták, hogy ti megtaláljatok engem, és ha ők követnek engem, odavezetem őket a ti bázisotokra, de én nem akarok bajt hozni rátok! Calborn, azt hiszem, a biztonságotok érdekében lehet, hogy nincs más választásotok, meg kell ölnötök engem!

Calborn lassú mozdulattal a kislány felé nyúlt, és miután az csak összerezzent a mozdulat láttán, de nem húzta el a fejét, a vezér szelíden megsimogatta a kócos fürtöket:

- Nem akarunk megölni téged. Ahova megyünk, ott harcosok közt leszel. Nem valószínű, hogy a Ravagert egy harci bázis érdekli. Ennél több féltenivalónk is van, ezért nem hiszem, hogy csaléteknek használnának téged. Mit tudsz még a Ravagerről? Tudomásunk szerint egy sith nagyúr a parancsnoka. Láttad őt?

- Csak egy ködszerűen kavargó, elmosódott alak képe van bennem. Hosszú, ezer ráncot vető szürke köpenyben. Egy színes ködöktől gomolygó szobában ülve láttam meditáció közben. A tudatom tudta, hogy ő az. Nem volt valóságos, inkább, mint a holokép. Az alakja után ítélve biztos, hogy férfi. Beszélt, de semmit nem értettem belőle. Képeket mutatott. Elmosódó, gyorsan elfutó képeket. Lángba borult bolygókat, lassan sodródó köztársasági-, és idegen űrhajóroncsokat, egy sötét, élettelen bolygót, ahol energiakisülések cikáztak, egy másik, hosszú szürkeköpenyes férfialakot álarcban, akinek csuklya borult a fejére…

Calborn arca megrándult, a kislány azonban nem vette észre. Memóriáját erőltetve próbált visszaemlékezni:

- Aztán láttam Malakot, ahogyan most az egész világ ismeri. Majd egy bolygót, ami fölött fogószerű, óriási, mesterséges objektum lebegett és fény kötötte össze a bolygóval. Megint azt a sötét, élettelen bolygót, fehér falakat, amikre hatalmas piros körök voltak festve, némelyik ajtó volt, aztán egy idős asszonyt, sötétszürke köpenyben, a csuklya félig eltakarta az arcát, a haja teljesen fehér és befonva, kétoldalt ereszkedett le a válláról. Megint a halott bolygót, aztán megszűnt minden látomás. A köd szétoszlott, az ajtót nyitva találtam. Kezdtem keresni valami menekülési lehetőséget. Így jutottam el a mentőkabinokhoz.

- Nem tartóztattak föl sithek?

- Nem. Csak messziről láttam őket, de találtam egy lopakodómező-generátort és annak a segítségével bebolyongtam a hajót, menekülési útvonalat keresve, anélkül, hogy valahol is fölfigyeltek volna rám. Most utólag nem vagyok biztos abban, hogy nem vettek észre, talán csak parancsuk volt arra, hogy tegyenek úgy, mintha nem látnának, és engedjenek megszökni…

- Miért hiszed ezt ilyen szilárdan? Miért értékeled alul ennyire saját képességeidet?

- Mert a jedik sem értékelnek sokra, és nekik van összehasonlítási alapjuk. Ha pedig arra gondolok, hogy a Ravager ura abban a meditációs szobában kommunikálni próbált velem, ahelyett, hogy elpusztított volna, mégiscsak arra kell gondolnom, hogy valamiért szüksége van rám, azért engedett el.

- De rálőtt a hajódra, veszélyeztetve az életedet, azután sitheket, beast-ridereket és bomákat uszított rád - emlékeztette Calborn. - Ez hogyan egyeztethető akkor össze az elméleteddel?

Seyda elgondolkodott:

- Nem tudom. Talán inkább gyanakvás. Vagy rossz előérzet. Mivel nagyon, nagyon tetszetek nekem, mert másképp nem tudom megfogalmazni, amit érzek irántatok, nem akarok bajt okozni nektek. Kíváncsi vagy még valamire?

- Igen. Hogyan kerültél a Ravagerre? Honnan tudnak rólad egyáltalán? Hisz te még csak… - Calborn gyorsan lenyelte a mondat végét, mielőtt kiejtette volna a sértő szót: gyerek vagy.

- Malával és Yanonnal, két jedi lovaggal a bershanna-i akadémiához tartozó Yola szentélyhez igyekeztünk. Ez az akadémiától kétheti járásra van. Mivel mi nem vagyunk pilóták és az akadémiának nincs is űrhajója, természetesen gyalog mentünk.

- Megszokottak ezek az utak? - vetette közbe Calborn, még jobban lassítva a tempón, látva, hogy Seyda fáradt, mégsem panaszkodik. Minden megjegyzés nélkül odanyújtotta neki az aranyló leyannal teli üveget. A kislány hálás mosollyal elfogadta. Hosszú kortyokban ivott a kellemes aromájú folyadékból és mozgása fölgyorsult. A speciálisan kifejlesztett energiaital ismét visszaadta az erejét és felélénkítette.

Mielőtt tovább beszélhetett volna, támadás érte őket. Seyda ekkora méretű, és ennyire ijesztő külsejű ragadozót még nem látott, főképp nem ennyi példányban. A harcosok azonnal szűk kört vontak köréje, ő azonban nem érzett félelmet:

- Kaphatok egy kardot?

Calborn szó nélkül nyomta a kezébe saját kardját, majd pisztolyt rántott.

Seyda fürgén tört utat a színes páncélok közt és oldalba támadta az egyik kerek fülű hüllőt, melynek szemei rövid kocsányon lógtak, és veszedelmes fogsorát csattogtatta nagy, négyszögletes szájában. A kislány megszokott, begyakorolt mozdulatokkal küzdött, ahogyan az akadémián tanították. Indulat nélkül, gyorsan, hatékonyan. Ahogyan a mandalóriai harcosok is körülötte. A harc a cannokok vereségével zárult.

- Nagyon ügyes vagy - mondta őszinte elismeréssel Calborn, aki végig nem mozdult mellőle.

Seyda zavarban volt, nemigen szokott dicséretet kapni, de mert a többi harcos arcán is csodálatot látott, kisugárzásukból elismerést érzett, elfogadta, hogy Calborn komolyan gondolta, amit mondott.

- Köszönöm a kardodat - adta vissza, miután földdel és fűvel letisztította róla a vért.

Tovább haladtak a bázis felé. Seyda most még erősebben érezte a harcosok felől sugárzó elismerést és felujjongott magában. Talán befogadják maguk közé. Teljes bizalommal viseltetett a robosztus termetű harcosok, elsősorban impozáns megjelenésű és kellemes modorú fiatal vezetőjük iránt, aki ismét faggatni kezdte, ahogy folytatták megzavart útjukat:

- Mi történt a szentélynél?

- Sithekbe botlottunk. De hogy válaszoljak az előző kérdésedre, igen, ezek megszokott utak. Helyesebben próbák. A kitartás, a tájékozódás, az összetartás, az egymásrautaltság próbái. Nekem se ez volt az első utam, csak akkor másik jedikkel voltam és akkor többen voltunk, és közelebbi szentélyhez kellett elzarándokolnunk. Itt most csak Mala és Yannon volt mellettem. Mala már nem fiatal nő, ötven év fölött jár, illetve járt, hiszen meghalt, Yannon pedig negyven körüli férfi volt, és a jediknél minél idősebb egy jedi, annál tapasztaltabb, annál több a támadó-és gyógyító energiája.

- Akkor fogtak el benneteket a sithek?

- Igen. Két sötét jedi mester volt köztük, azok ellen nem tudtunk védekezni. Se Mala, se Yannon, én pedig végképp nem. Különválasztottak minket. A Ravagerre fölhozták őket, de a jelenlétüket csak egy ideig éreztem. Aztán már csak a halálukat.

- Hol és hogyan kínoztak téged?

- Egy fehér szobára és egy csillogó fémasztalra emlékszem és a szörnyű, görcsös fájdalomra a fejemben. Biztos, hogy próbáltam szabadulni és védekezni, mert az asztalhoz voltam bilincselve, mikor legközelebb magamhoz tértem. Senkit nem láttam, csak a hullámokban érkező őrjítő fájdalom volt a fejemben. Aztán megint kialudt az emlékezetem, és amikor legközelebb felébredtem, akkor már nem fájt semmim, nem is voltam megbilincselve, de az energiám akkor már csak a töredéke volt az addiginak és nem éreztem, hogy kezdenék feltöltődni.

- Ezek után találtad meg azt a meditációs szobát?

- Igen. Azután pedig a mentőkabinokat.

- Éreztél olyan görcsös fájdalmat a fejedben azóta?

- Nem. Csak még érzékenyebben reagálok a rossz dolgokra, és még nehezebben viselem el azokat, akik negatív energiát sugároznak ki. Mint a kapitányt, a navigátort, a pilótát meg a férfi utasokat. Köztetek viszont nagyon jól érzem magamat. Őszinte a kisugárzásotok. Nincs benne alattomosság, mint a köztársaságiakban volt.

- Megtisztelő a véleményed.

- A ti viselkedésetek a megtisztelő. Nem is tudom, hogyan ismerhettek ennyire félre benneteket.

Látva, hogy nemcsak Calborn mosolyog, hanem harcosai is, egészen felbátorodott:

- Van valami, amire még kíváncsiak vagytok?

- Igen. Többször említetted, hogy a bátyád miatt kezdtek foglalkozni veled a jedik két évvel ezelőtt. Miért tulajdonítanak akkora fontosságot a bátyádnak? Különösen, ha már meghalt, mint mondtad.

- Mert tehetséges jedi volt. Én nem ismertem őt, sosem találkoztam vele, talán ő sem tudta, hogy én létezem. Az akadémián csak suttogva beszéltek róla, hogy ne halljam, de bármennyire kevésre értékelnek is, süket azért nem vagyok. A bátyám a jedi mesterek akarata ellenére Malakkal együtt részt vett a Mandalóriai Háborúban, és állítólag őmiatta veszítettétek el a háborút. Ő ölte meg Mandalore-t, az uralkodótokat, mielőtt átbukott a sötét oldalra…

A harcosok döbbenten megtorpantak, Calborn szeme nagyot villant:

- Revan a bátyád volt?!

- Igen - Seyda csöndesebben folytatta. - Tehát a jedik mégsem hazudtak mindenben. Ebben legalábbis nem. Nem akartalak feldúlni téged, csak a kérdéseidre igyekeztem legjobb tudásom szerint válaszolni - végignézett a feszülten álló harcosokon. - Bosszút állhattok rajtam azért, amit Revan tett veletek. Akkor sem gyűlöllek titeket, és nem félek tőletek. A ti kezetekből szégyen nélkül fogadom el a halált.

Calborn tekintete a kislány arcát fürkészte:

- Szerinted ha mi most legyilkolunk egy fegyvertelen, erőenergiájától megfosztott jedi kislányt, méltó bosszú lenne azért, hogy a kislány bátyja megölte az uralkodónkat?

- Nem tudom, Calborn. Azt valószínűnek tartom, hogy fordított esetben köztársaságiak megtennék egy mandalóriai kislánnyal. Eleget hallottam a felfogásukról. Azért gondolom, hogy ti sem tennétek másként.

A vezér megrázta fejét:

- Mi nem így gondolkodunk. Neked csak a saját tetteidért kell felelősséget vállalnod! Az alapján fogunk téged megítélni, ahogyan viselkedsz köztünk.