Fejezetcím: Vavidien

Egy kies túlvilági tájon, a sötét erők birodalmának határán, nem él meg semmi a mi világunkból, csupán a félelem. Ide már nem ér el az éltető napfény. A fák kísérteties árnyai nyúlnak az ég felé, szinte mozogni látszanak a lilás homályban, amit Szukrán lángjai okoznak.

Minden, ami a világunk része, itt furcsa árnyként lebeg élet és halál közt. A fák suhogása itt a haldoklók hörgését és félelmük sikolyát viszi a távolba.

Egy köpenybe burkolózott alak rohan Isandar mocsarán át, a hangok minden lépéssel közelebb kerülnek hozzá. Lassan szóvá formálódnak a zajok és zörejek, egyre erősödik a suttogás:

- Vavidien - halk lélekölő suttogás, mely az ember szívébe hatol, és a reménytelenség kétes cseppjeit csöpögteti a lelkébe. Újra és újra egyre közelebbről hallatszik - Vavidien.

Vavidient a kétségbeesés határán, ereje utolsó cseppjeinél a félelem, ami erősebb minden más ösztönnél, hajtja előre. Lépteit az isandari folyondárok lassítják, elbukik futtában. Ahogy elterül a földön, a levegő kiszorul tüdejéből, és pár pillanatra elveszíti tudatát. Estében csuklyája is leesett, feltűnni látszanak vonásai. Arca iszonyúan sápadt, szemét lehunyta, hogy visszanyerje uralmát teste felett, pár pillanatig csak saját szapora zihálását hallja. Majd agyába újra betolakodik a kísérteties szólítás:

- Vavidien - szinte a füle mellől hallatszik. A rémület újra utat tör és erőt ad, újra és újra próbál felállni, de kezei megremegnek és ismét a földön találja magát.

Dermesztő hideg lesz úrrá testén. Vavidien érzi, és lassan már látja is a távolban feltűnő démonokat. Pillanatról pillanatra közelebb kerülnek hozzá, szinte már felé tornyosulnak e pokoli fenevadak. Hirtelen Vavidien eltűnik, és a démonok felsikítanak a dühtől.